Ezért, bár hivatalosan a kampány még csak most kezdődik, már két hete a pártpolitika homlokterébe került a skandináv minta, amelynek svédországi részleteiről a legtöbben ugyan semmit sem tudnak, de hazai alkalmazásának vezényszavai megtették a szükséges hatást. Ma már boldog-boldogtalan fogadkozik, hogy idehaza senki sem kér a svéd modellből, mind a kalkuláció módja, mind a korhatáremelés mikéntje teljességgel idegen számunkra.

Néhány napon belül tehát az orrunk előtt foszlott szét, vált kámforrá valami, amiről egyébként egy szűk szakmai stáb már hosszú évek óta beszél, vitázik, prognózist készít. Holott már az is szakállas közhely, hogy miért tette-teszi ezt. És évről évre feltűnően nő az a lista, amelyikkel így jár a magyar közélet, azaz már kampány se kell hozzá, hogy messzire elkerüljük lényegi dolgainkat, vagy legalábbis ne vegyük őket komolyan attól a pillanattól fogva, amikortól a politikai küzdelem közelébe ér.

Érthető persze, hogy az a párt, amelyik a saját kárán tanulta meg, mit jelent, ha riválisa valamennyi lépését „helyből” félrelépésnek minősíti, s ebből semmikor, semmiben szemernyit nem enged – most, egy új szerepre készülvén, ugyanerre treníroz, már csak azért is, hogy a veszteségeit mérsékelje. Ha pusztán egy kampány ölné ki Magyarországon az értelmes diskurzust, legyinthetnénk: a kommunikátorok aranyszabálya, hogy jól hangzó, egyszerű mondatokkal dolgozzák meg a közvéleményt. De folyamatos a pankráció, amelynek még szabályai sincsenek, csak áldozatai.

A több sebből vérző MSZP jelenleg bedagadt szemmel azt kezdi figyelni, hol vehet revánsot, s éppen ellenfele eddigi harcmodorából következik, hogy a szocialisták akkor és ott tudnak visszatámadni, ahol és amikor a Fidesz racionálisabb üzemmódra vált. Legfeljebb annyi történik, hogy az MDF vagy az LMP jelzi ezt, a Jobbik meg boldogan hallgat.

Látnivalóan a szocialisták nem fognak megelégedni annyival, hogy a közönséget figyelmeztessék, lám, változóban a vetélytárs ígérettérképe. Kevésnek tartják azt is, ha a választókkal érzékeltetik, hogy nem minden általuk letett bója vezetett örvénybe, tévútra. Csakhogy hirtelen megint azon a baloldalon találják magukat, amelyet szükséghelyzetben mindig elhagyni kényszerülnek. És az újrafogalmazás igénye nélküli alapállás egyrészt nem illeszthető a kormányzás mostani szakaszát méltató opuszokba, másrészt az ellenfél által évek óta használt módszer- és eszköztár mechanikus átvétele mindössze arra jó, hogy továbbra is aknazár alatt tartson minden olyan aktuális napirendet, amelynek kitárgyalását a frázisok szintjén egyébként mindenki sürgeti.

Nem arról van szó, hogy például nyugdíjügyben fölösleges a Fideszre rápirítani, hogy mit hirdettek eddig és min töprengenek a valóságban. De nem a tűzokádás, hanem a számvetés buzgalmával: mit tett-tehetett ez a garnitúra az elodázhatatlan szigorítások ellenére – s ennek tükrében miért volt eddig álszent, vagy most éppen rossz pályán mozgó Orbánék elképzelése, amelyet már százzal szívnak vissza.

Így a tanulság ugyanaz, mint eddig. Csak semmi konkrétum. Persze, a mellébeszélés vonzza a „mellédöntést” is, amikor úgy próbálnak különböző alkuk révén juttatott pénzeket máshonnan összecsipegetni, hogy azt „ne nagyon vegyék észre”, lásd legutóbb a megkurtított háziorvosi kártyapénz esetét. Azaz nem pusztán a gazdasági mozgástér olyan, amilyen – a Fidesz által szabott politikai mozgástér nemsokára a Fidesz számára is szűkebb lesz, mint szeretné.

És nem az a kérdés, hogy ki lesz az első, aki mégis túl mer lépni ezen, hanem az: ki lesz képes egyszer nyerni is vele? Ha csak az ország, az úgy látszik, kevés.