Alanyném Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál száll fel a zsúfolt villamosra, de pontosabb, ha azt mondom, fölfúrja magát. Arra leszek figyelmes, hogy amilyen agresszíven, olyan derűsen műveli mindezt, nyoma sincs kétségbeesésnek, félelemnek a lemaradástól. Nem siet, az idő neki dolgozik.

Tán az se túlzás, hogy elvből tülekszik, sőt egyenesen mintaadási céllal: ha mindenki úgy tülekedne, mint ő, majd nem lenne ez a megalázó rendetlenség, impertinens birkózkodás. Arról nem is beszélve, hogy neki tényleg dolga van, nem úgy, mint – anélkül, hogy általánosítana – annak a birkamód engedetlen sokaságnak, melyben hamarosan elakad, s amit népnek ő nem nevezne, hanem masszának, két sz-szel, hogy mást ne mondjon.

Késő délután a budapesti Nagykörúton a villamos eleve zsúfolt, alanyném az utolsó pillanatban száll fel, jól öltözött, kiszolizott, kitornabérletezkedett ötvenes. Szatyrait a bal kezében fogja, az egyikből kiáll egy nagy rúd téliszalámi. Hangosan köszön, majd közli, hogy senki se féljen, ő ettől a köszönéstől még nem ellenőr, hanem kultúrember, viszont felszólítja az utastársakat, hogy tessenek már egy kicsikével beljebb fáradni, hiszen otthon se tömörödnek be az ajtónál, ha jól téved.

Rajtam, mint könnyen befolyásolható tárcaírón hamar túljut alanyném, de amint beljebb nyomakodna, fájóan szembesül a puha és átjárhatatlan tömeggel. Ej, hát mozduljanak már meg, helyez el a hangjában csipetnyi rosszallást, hát tessék szíves szolidárisnak lenni egy kicsit, mások is fel akarnak szállni! A dadák, pénztárosnők, hivatali ügyintézők és humánpolitikai előadók összetéveszthetetlen modorában beszél, a hangja kikulturált, értelmiségi hang, nem kellemes, de az ember egy ilyen hanggal a hátában nem fél, legföljebb kicsit viszolyog, hogy miféle epenegéd ragad a kabátjára.

Ha ez még érthető, úttörő-csapatvezetőnőlegesnek mondanám a mentalitását, őt magát frusztrált, libidóig menően sértett, de a közösségért tűzön-vízen át tenni akaró személynek, akár akarja a közösség, akár nem. Bizonyos körülmények között akarja. Kell akarnia, az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért.

Alanynémet a tárca nem épp objektív keretei között típusnak tekintem tehát, amely típus a saját helyesnek vélt normáit az újraállamosítástól a háztartási gyufa keresztmetszetéig azonnal át akarja ültetni a mások gyakorlatába. S ha ez nem sikerül nap, mint nap maradéktalanul, nagyon meg van bántva az emberiségre, pajeszmeghúzásig menően, már bocsánat.

Mondjuk egy új, és már-már forradalmi metódust dolgoz ki a vörös nyakkendő megkötésére vonatkozólag, és személyes sértésnek tekinti, ha ezután bárki nem így köti, ahogy helyes és logikus, egyben esztétikus, és ahogy, nem mellesleg, Lenin elvtárs is kötötte volna, ha ő – és itt mondja a nevét, legyen Alanyné, Tárcz Aranka – néki azt színről színre megmutathatta volna. Sub rosa megjegyzi, akkor azért lett volna egy-két keresetlen szava Lenin elvtárshoz, általában is, meg hogy kik azok ténylegesen, akiket kicsikével jobban ki kellett volna tessékelni ebből a fenenagy világszabadságból, tisztelt odaszaratovi kutyatulajdonosok, tisztelt szülői munkaközösség, tisztelt nem kukabarát lakók, tisztelt utastársak.

Igen, tessékelni. Sőt, egy népajkáni kifejezéssel: ebrudalni.

Alanyném, mást nem tehetvén, tudomásul veszi, hogy elakadt ebben az alacsony nívójú masszában, de az erkölcsi és nyelvi fölényről nem kíván lemondani. Azon utasés honfitársaival, akiken átbirkózta magát, szemkontaktust teremt, intelligensen grimaszol, ráncolja az orrnyergét, teremtettézik, hogy micsoda emberek vannak, hát ő nem is érti, hogy mért nem engedik beljebb a tisztelt utastársak a tisztelt utastársakat, amikor a napnál is világosabb, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért, ha érti, akit illet, amiben ő erősen kételkedik a mellékelt ábra szerint, anélkül, hogy – satöbbi. Nem mindent hallok, zúg a Combino, fejem az ajtó üvegére szorul, félfüllel és a szemem sarkából tájékozódom.

Ne g ye d h á t t a l Tárcz Arankához szorulva, középmagas, tésztaarcú fiatalember ácsorog. Telefonál, kezében egyetemi leckekönyv. Mikor alanyném a humaniórák irreverzibilis, a gyengébbek kedvéért visz-sza-for-dít-ha-tat-lan halálához és a nemzeti minimum teljes kipukkadásához ér, a fiatalember leveszi füléről a telefont, megfordul, és tagoltan, emelt hangon azt kérdezi: mi a faszt akar asszonyom, nem látja, hogy tele van ez a kibaszott villamos?

E reakciót aránytalannak nem mondanám, de hogy váratlan s tárgyszerűségében is durva, az kétségtelen. Úgy tűnik, ekkora nyilvánossághoz nem lévén szokva, a fiatalember kis zavarral küszködik, több atrocitásba már csak ezért sincs kedve bonyolódni, teljesen világos, hogy nem fog eldurranni, úgymond, a normalitása, nem fogja kiütni a vért a téliszalámis nő agyából, ő a maga részéről az ügyet lezárta. Rezzenéstelen arccal visszafordul, füléhez szorítja a telefont, és beleszól, hogy bocsika, eset volt.

Másfél háthossznyit még odább is araszol, hogy ne érintkezzen alanynémmal, aki szabályosan eltátja a száját, hogy hát ez meg mi, hogy ővele, akinek minden gondolata a közösség, hogy történhet meg ekkora – hát, ő ki se tudja mondani, hogy micsoda. Néz ide-oda, feltérképezi a kis, hökkent csendet, majd a felvilágosult, dallamos kacagás felső határán, nem kevés hisztérikus felhanggal nevetni kezd. Erős, demonstratív nevetés, egy filigránabb világban csillárt lehetne törni vele, ha-ha-ha, sőt hah-hah, előre, normális, sőt jó érzésű embertársak, a tiszta gúny, a nemes irónia fegyverével semmisítsük meg az ilyen tahót, de ízibe!

Nem? Ha nem, nem. Természetesen nem kötelező együtt nevetni, de ő fel nem foghatja, hogy ugyan mért nem nevetnek a tisztelt utastársak, ha már – nem feltétlenül felkoncolni és kidobni, de – határozottan rendreutasítani gyávák ezt a többeket finoman szólva is megbotránkoztató illetőt.

A szúrós szemkontaktus nehezen, de meghozza gyümölcsét, néhányan vissza nevetnek, néhányan a nevetés leple alatt kiröhögik Tárcz Arankát. A helyzet bonyolult, annyi biztos, ellenszenv és rokonszenv bonyolult szövedéke másodperceken belül megbomlik, de hogy mi fog történni az Oktogonig, nem sejti senki.

Mondhatom, szép, folytatja alanyném hangosan és keserűen. Szép, hogy a XXI. században ilyen történhet karácsonykor! Boldog, erőszakmentes karácsonyt kívánok mindenkinek. Trágárságmenteset. Mocskosbeszéd-menteset. De hát hiába. Ez egy ilyen ország, milyen legyen hát egy ilyen egyén, ha egyszer ilyenre nevelték, ordenárira, igen. Ha nevelték! Hát emberek ezek szellemi értelemben? Mondják meg az utastársak! Nem mondják? Úgy látom, nem mondják. Ezek szerint rosszul gondolom? Ezek szerint egyenesen szálljak le? Igen? Tudják mit? Le is szállok, nem rontom tovább az ilyen majdmegmondom milyen csimbókjózsiknak a levegőjét.

Itt a csengő hang megbicsaklik, alanyném érzi, hogy túl messze ment, és mindent odaadna egy akármilyen halk, ám egyetértő reakcióért, már egy „ilyenek ezek mind”-del is megelégedne, de semmi, csönd van, és nem lehet félreérteni, hogy e kínos szcéna közönségének elege van alanynémból. Ha legalább a mobilos fiatalember tenne valamit, de nem, majd bolond lesz, vérlázítóan hátat fordít, ő is készül leszállni, közel az Oktogon.

Alanyném szaporán fúrja magát az ajtó felé, szinte megsajnálom, eléggé nyilvánvaló, hogy a maga módján menekül a helyzetből, amelybe belerikácsolta magát. Na mi van, csattan fel némi belharc után, most meg nem akarnak leengedni? Se föl, se le? Személyes szabadságomban? Hát emberek az ilyenek, hogy mind dögölnének meg, már bocsánat a kifejezésért.

Mikor alanyném e vélt csúcsponton lesodródik a peronra, nagyjából vége is az egy megállónyi tárcaidőnek. A rettentő visítására kapom oda megint a fejem, nesze, visítja, nesze, faszfej, és a tömeg feje fölött határozottan átnyúlva a rúd téliszalámijával ügyesen fejbeveri a még mindig telefonáló fiatalembert, aki mindenki számára váratlanul összeesik. Összecsuklik, mint a collstok. Itt záródik az ajtó, a Combino kihúz a megállóból. Máig nem tudom, van-e tovább.

TettamantiBélarajza