Ha ennek csak a felét meg tudja tartani támogatónak akkor is, ha vesztésre áll, akkor nagyon nagy dolgot tesz. De hát egyetlen nagytőkés se tartott ki az MDF mellett a választási kampányban. Mind átállt... Ha ezek jól meg vannak erősítve… nem kellett volna átállniuk. Ezt kellett volna megtenni. A bankárok előtt világossá tenni, hogy ez a mi nyolc-tíz emberünk. Aztán már hagyni, hogy az üzlet a maga logikája szerint elrendezze a többit. Esetleg fejlesztési forrásoknál, pályázatoknál lehetett volna még segíteni, de ott is csak szolidan...”

Ezeket a mondatokat 1994-ben vettem magnóra. Orbán Viktor szájából hangzottak el, miután megkértem, hogy Antall Józsefről írandó könyvemhez idézze föl a maga emlékeit, és értékelje a néhai miniszterelnök tevékenységét. (Olvashatók az Orbán Viktor c. könyvem 273. és az Arcmás 108. oldalán.)

A Fidesz ifjú elnöke elmondta még: „Antall ezt elmulasztotta. Nem volt hajlandó foglalkozni ezekkel a dolgokkal...”

Hát nem. Antall a parlamentnek felelős miniszterelnökként és nem holmi politikai keresztapaként kormányozta az országot, aki tenyérből eteti a maga nagyvállalkozóit. Ő demokrata volt. Hogy Orbán ’94-ben még az volt-e, azon lehet vitatkozni. Ám az bizton állítható, hogy tanult elődje „hibájából”: 1998 és 2002 között megtalálta, maga köré vonta, a tenyeréből (értsd: az állam, az adófizetők pénzéből) etette, s jórészt 2002 után is megtartotta a szóban forgó tőkés mogulokat. Akik persze a másik tenyérből is kiették ugyanannak az államnak a pénzét, és annak is hálásak voltak.

Jórészt ebből adódott, hogy az a gazdasági, társadalmi, politikai szisztéma, amely a rendszerváltozás nyomán hazánkban létrejött, egyre inkább deformálódott. Egyre kevésbé hasonlított ahhoz a nyugati modellhez, amelyet a versengő piacgazdaságon alapuló (ugyancsak versengő) többpárti demokráciaként lehet azonosítani. Nálunk e helyett egy kelet-európai (mindinkább balkáni) vircsaft működik, amelynek jellegadó vonása a szabad versenyhez nem szokott vállalkozói osztály és a pártpolitikai versengést háborúvá torzító politikai osztály korrupt összefonódása.

A közjavak iparszerű, illegális fosztogatása egyfelől a politikai elit és a demokratikus intézmények kétségbeejtő hitelvesztését eredményezte. Másfelől azt, hogy a leépítés helyett földuzzasztott, pazarló állam mind rosszabbul látta el a közfunkciókat (tovább növelve a legitimációs deficitet). Az oligarchikus szimbiózis ráadásul nemcsak a közhatalmat, de a „magán” jelzővel már alig illethető gazdaságot is megnyomorította. Ott is uralomra jutott a piacot negligáló kontraszelekció. A tőkések a piaci siker helyett a politikusok kegyeit keresték, akik viszont rá voltak utalva emezek (tőlük kapott s nekik utóbb részben visszajuttatott) feketepénzeire.

Ezúttal is jelzem, hogy a két politikai oldal karaktere és felelőssége nem egyforma a fentiek vonatkozásában. Egyfelől azonosítható a parlamentet s a piacot direktben támadó vezérelvű populizmus; másfelől az ezeket védeni próbáló posztkommunisták, akik a rossz körülményekből és az oligarchikus működésből (is) adódó romló teljesítményükkel maguk is előidézték a demokratikus rendszer válságát. Durvább terminus technikusokkal: egyfelől adott egy szilárd kézben tartott, szervezett rablóbanda; másfelől egy tolvaj csürhe. (Akinek nem inge, ne vegye magára!)

A világválság a jelek szerint a végvonaglás stádiumába juttatta a (folyamatosan erodálódó) demokratikus keretekben működő oligarchikus szisztémát: a „magyar modellt”. Amelyet hamarosan felválthat a kétharmados hatalom kapujába jutott populista autokrácia. Ez nem a gazdasági és a politikai szféra nyugati modell szerinti elkülönítését ígéri, hanem az ellenkezőjét: a túlhatalmú állam eddigieknél is nagyobb ráterpeszkedését a gazdaság és a társadalom világára.

Ennek fenyegetése és az ettől való félelem az élet szinte minden területén érzékelhető. A gazdaság szereplői között is. A legnagyobbaknál is. Zajlik az igazodás, az átállás, a korábbi időszakokra nem jellemző egyoldalú kötődés. Ennek meghökkentő példái vannak: kizárt bármiféle együttműködés, kapcsolat azokkal a politikai tényezőkkel, amelyek támogatása kivívhatja a fideszes vezér rosszallását, haragját, bosszúját. Ugyanez érvényes a média, a kultúra, lassan már a civil szféra területére is.

Akik utálják Orbánt, azok is azt mondják: most ez van, alkalmazkodni kell hozzá. Kibírjuk, ha királyságot csinál is – az üzlet megy tovább. Most nála az erő, de hoszszabb távon ránk szorul majd ő is. Kettőn áll a vásár: ez nem változik.

Azt hiszem, tévednek. A kétharmaddal az eddigi oligarchikus egyensúly fölborítható, és alapjaiban változhat meg a helyzet: a jogilag korlátlan hatalom birtokába jutott politika egyértelmű túlsúlyba kerül. Domináns helyzetbe jut. Fölülkerekedik. Tartósan és intézményesen. Diktálni tud és kényszeríteni. A legdurvább – ma még elképzelhetetlen – eszközöket is alkalmazhatja.

Orbánnak bizonyára nem lesz olyan nyomasztó hatalma, mint Putyinnak. Talán Hodorkovszkij sorsára sem jut senki a magyar tőkés mogulok közül. Ám az utóbbiak mégis jól teszik, ha vigyázó szemüket Moszkvára vetik…

Ez idáig mindent megtettek azért, hogy Orbánnak kétharmada legyen. Akarva-akaratlanul. Májustól érdemben nem tehetnek semmit.

Batsányi után József Attilával (még mindig szabadon):

Gondoljátok meg, „burzsujok”!

A szerző közíró

Marabu rajza