Kezdő soraiban „iszonyú summákról” ír, amit az ágazat kapott. Leírva a 2331,73 milliárd forint óriási összegnek tűnik, ha viszont tudjuk, hogy ez az összeg 2004 óta, és a jelenlegi 170 ezernél több (korábban a kétszázezret is meghaladta ez a szám) gazdálkodó között oszlott meg, akkor kiderül, hogy egy gazdaságra nagyjából évente 2 159 000 forint jut. Mivel gazdálkodom, tudom, hogy az elmúlt hat évben a földalapú támogatás átlagosan kb. 30 000 Ft/ha/év volt. Így tehát egy gazdálkodónak 70-75 hektárt kellett megművelnie. Mekkora ez az összeg? Egy átlagos alkalmazott évi fizetése. Igaz, aki a technológiai előírásokat betartva gazdálkodik, az a támogatás mellett nyereséget is elkönyvelhet.

Nem szerencsés, hogy a szerző nyugati terméseredményeket sorol fel, cinikusan megjegyezve: „Nyilván ott többet esett az eső, vagy szebben sütött a nap.” Igen, kedves uram, ott általában többet esik az eső, mivel teljesen más éghajlati viszonyok vannak. A másik ok – úgy vélem –, hogy sok a megélhetési gazda, aki a rendszerváltozás után nem tudott vagy nem akart alkalmazottként dolgozni, inkább „szerencsét próbált”. Olyan ez, mint a foci: mindenki azt hiszi, ért hozzá. Aztán az évek során kialakult egy „éljem túl valahogy” mentalitás, s az alapelv az, hogy amit meg tud spórolni, az a zsebben marad, de ez óriási tévedés. Ha a növény nem kapja meg a szükséges védelmet, tápanyagot, bizony nem is fog termést hozni, pláne nem minőségit. Ezek a gazdák ilyen mentalitással „halálra” vannak ítélve. A nyugati gazdák legtöbbje mellékállásban gazdálkodik, s hektárra vetítve a támogatás is éppen háromszorosa a magyarokénak. Egyenlő versenyfeltételek?

Nem állja meg a helyét az a felvetés sem, hogy a gyümölcs- és zöldségtermelés nem képes ellátni a hazai konzervipart. Felhívott a szerző legalább néhány nagyüzemet, mielőtt ezt a mondatot leírta? Mi is termeltünk spenótot, csemegekukoricát, zöldbabot, zöldborsót több nagy feldolgozó számára, de a leszerződött mennyiségeket az esetek 90 százalékában nem tudták átvenni ilyen-olyan indokokra hivatkozva. Azaz éppen a fordítottja igaz.

A mezőgazdaság nem csak termelőkből áll. A feldolgozók, kereskedők felelőssége szerintem legalább akkora, mint a gazdáké. A fűszerpaprika esete jó példa erre. Az ezredfordulón még volt nimbusza a magyar őrleménynek külföldön is. Ezt árban is elismerték a vevők, ám néhány magyar kereskedő egymás legyűrésére törekedve ezt az árelőnyt nullára lefaragta. Mára egyetlen nagy felvásárló maradt életben, a termelés pedig a tizedére esett. Az EU-csatlakozás előtt vámok védték a termelőket, ma pedig peruiakkal és az EU-ban rég betiltott vegyszereket alkalmazó, rendkívül olcsón dolgoztató kínaiakkal kell versenyezni. Ha lehetne, én lemondanék az összes támogatásomról, azért cserébe, hogy az EU védje meg saját termelőit.

Az is megoldás lenne, ha az unióban megszűnne az agrártámogatás. Kíváncsi lennék, hány nyugati gazda hagyna fel azonnal a termeléssel. Mi, magyarok jelenleg 42 000 Ft/ha-ról mondanánk le, de egy franciának 120 000 Ft/ha-ról kellene! Gyanítom, néhány éven belül helyreállna az élelmiszer értéke. Nem kell támogatás, ha normális ára van a terménynek! Úgy vélem, nálunk nem a termelő kapja a támogatást, hanem a fogyasztó. Azért, hogy ilyen olcsón tudjon élelmiszert vásárolni.

Ha újra képesek volnánk olyan élelmiszert előállítani, ami minőségben felveszi a versenyt, ám kézimunka-igényes, s ezt az élelmiszert kereskedőink jó áron tudnák értékesíteni, jó árat adva a termelőnek is, akkor az ország alacsony képzettségű munkaereje is ki volna használva, a termelő megélni, sőt fejleszteni tudna, kevesebb szociális ellátásra volna igény, a vidék is meg tudná tartani vonzerejét.

Szabadi Árpád kertészmérnök