Szerintem a Demokratikus Centrum születésével ennél jóval több történt. Lezárult egy fejezet a magyar liberalizmus történetében.

Nyilván sokan úgy látják, ez a fejezet már rég lezárult, hiszen a néhai erős SZDSZ nem most és nem ezzel a lépéssel szorította ki magát a jelentős politikai tényezők köréből. A szervezet önfeladása látszólag csak megpecsétel egy hosszú ideje érlelődő válságfolyamatot. Én azonban nem az SZDSZ megszűnéséről beszélek. Az valóban már csak történeti érdeklődésre tarthat számot. Egy eszmei koalíció bomlott fel – lehet, hogy végleg.

A rendszerváltás környékén újjáéledő nagy politikai eszmerendszerek mindegyike hordozott magában sajátos helyi jegyeket. A modern magyar liberalizmus két tulajdonságában is különbözött „nyugati” megfelelőjétől. Először is osztozott az 1989-es év általános közép-európai utópiaellenességében. Az emberek a szocializmus hosszas agóniája után nem kívántak megváltást, csak normálisan szerettek volna élni. Ezért a régió minden komolyan vehető politikai szereplője úgy vágott bele a rendszerváltásba, hogy nem kell semmit újonnan kitalálni, csupán át kell venni azt, ami máshol kiválóan működik. Csak semmi intézményi kísérletezés! Így vált a 80-as évek gazdaságpolitikai ideálja, a deregulált, az állami szerepvállalást minimumra szorító piacgazdaság is kritikátlanul átvett eszménnyé és liberális politikai céllá.

Másrészt a magyar liberalizmus megpróbálta eszmei síkon és szervezeti értelemben is összefésülni az emberi jogi, jogkiterjesztő gondolkodást a piaci racionalitás hatékonyságelvű gazdasági elméletével. Így kerülhetett egy pártba a Kádár-rendszer emberi jogi alapon álló ellenzéke a reformközgazdászok egy csoportjával. Így született meg a rendszerváltás liberális programja.

Bár a piaci mindenhatóság fundamentuma, a „washingtoni konszenzus” néven ismert elvegyüttes már jó tíz éve megroggyant, bár a szabályozásmentesített piac olyan világméretű pénzügyi válságba torkollt, aminek még nem is látjuk a teljes mélységét, bár a létező kapitalizmus elképesztő egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat termelt szerte a régióban, de különösen Magyarországon, ez az ideológiai együttélés nálunk az utolsó pillanatig kitartott. Az SZDSZ mint párt, bár teljesen kivérzett, de a szervezeti lemorzsolódás ellenére a két csoport elvi szövetsége fennmaradni látszott. Folyamatosan halványult persze a szolidaritást előtérbe helyező politikai vonal, és egyre inkább antirasszista retorikai fordulatokká csökevényesedett az emberi jogok általános védelme. Az utóbbi időben már megütközést keltett, ha valaki azt találta állítani, hogy a liberalizmus talán mégis több, netán más, mint egy szimpla gazdasági elmélet. Ennek ellenére néhány emberben még élt a remény, hogy a két politikai-ideológiai elem viszonya talán újragondolható. Az összetákolt Demokratikus Centrum azonban szervezeti értelemben és szimbolikusan is felszámolta ezt a szövetséget. Az újragondolást máshol, máshonnan kell elkezdeni.

A politika iránt érdeklődők számára persze régóta nyilvánvaló, hogy a Dávid Ibolya vezette MDF a Political Capital tanácsának megfelelően igyekszik felölteni a 80-as évek brit konzervatív pártjának imágóját. Azt rábíznám a politikai pszichológusokra és kampányszakértőkre, hogy a Vaslady saját közegében is megosztó, de tagadhatatlanul sikeres előképe mennyire hasznosítható a magyar választók körében. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a jogkiterjesztő, szolidáris, emberjogi világkép ezzel végleg elvált a néhai reformközgazdászok néhai szabadelvűségétől.

A „józan ész” állítólagos képviselői mára pőrén piachívő, kapitalista csúcsragadozókat dédelgető (ezért könnyen megvásárolható), a közgazdaságtant elitapológiává silányító fundamentalista kórussá koptak. A strabagok, kapolyik százmillióiból összefércelt Centrum lehet kedves néhány, a közbeszerzést megkerülni igyekvő nagybefektetőnek, de köszönő viszonyban sem lesz az emberi jogokat még mindig fontosnak érzők minimális elvárásaival. Senki sem hiheti, hogy Dávid Ibolya igazságügy-miniszteri tevékenysége, Herényi Károly frakcióvezetői munkássága a jogkiterjesztő, befogadó gondolkodás akárcsak minimumát garantálná. Talán még a jogállamiságét sem. Az emberi jogok és az emberi szolidaritás hívei az új pártban hazátlanokká váltak. Ideje másfelé tájékozódniuk.

A szerző történész, a Lehet Más a Politika országos választmányának tagja