A programja és retorikája szerint szociálisan elkötelezett MSZP-kormány égisze alatt bevezetett törvény az elvileg egyenlő állampolgárok egy jól körülhatárolható csoportját megfosztotta jogai egy részének gyakorlásától. E program az „aktív korú szociális segélyezettek” (magyarán: a tartós munkanélküliek) körét életviteli szempontok szerint kettéosztotta, az egyik csoport esetében továbbra is jogosnak látja a közpénzek segély formájában történő odaítélését, a másik csoportot azonban munkakerülőnek tekinti, és hatósági foglalkoztatási kényszer alá helyezi. Nem vitás, hogy az életviteli szempontok burkoltan ugyan, de a roma szegények elkülönítésére szolgálnak. A politikai cél pedig nem más, mint hogy a mélyszegénységben élő cigányság helyzetének kezelésére hivatott szociálpolitika szervezetileg és eljárásrendileg is elkülönüljön a többségi szegények támogatási rendszerétől. Árulkodó jel, hogy a rászorultság fogalma teljesen eltűnt ebből a törvényből. A misszió immár nem a szegénység legalább alapszintű mérséklése, hanem az érintett – roma – szegények lelki alkatának és életvitelének célirányos megváltoztatása, az „átnevelés” és a munkára való (vissza)szoktatás, illetve, a hatósági előírások megszegése esetén, a létfeltételek megvonásával való fenyegetőzés. A joganyagban „munkavégzésre kötelezésről”, „rendelkezésre állásról”, „igazoltan elfogadott” távollétről, világosan kinyilvánítandó „együttműködési készségről” olvashatunk.

Ennek az előzménynek a fényében korántsem meglepő, hogy néhány polgármester mintegy a kormány előtt jár és helyi rendelet útján – azaz a magasabb rendű törvénnyel és az Alkotmánybíróság megannyi határozatával szembeszegülve – településén bevezette vagy be kívánja vezetni az ún. szociális kártyát. Az már meglepőbb, hogy a magát konzervatív liberális pártként definiáló Magyar Demokrata Fórum nem e rendeletek törvénytelenségére hívja fel a figyelmet, hanem éppen ellenkezőleg, törvényes elismerésükre indítana népi kezdeményezést. Teszi ezt annak ellenére, hogy a szociális kártya Magyarországon nem a segélyből megszerezhető javak hozzáférési körét tágítja a rászorultság elve alapján, hanem kifejezetten szankcionáló eszközként került be a köztudatba és maguk a segélyből küszködő cigány csoportok is ekként értelmezik. (A sokszor még náluk is kevesebb érdekérvényesítési lehetőséggel rendelkező, rejtőzködve élő nem cigány szegények tiltakozása pedig el sem jut a nyilvánosságig.)

Egy völkisch kezdeményezés

2008 tavaszán Szepessy Zsolt, Monok polgármestere megvonja az önkormányzati segélyeket azoktól a családoktól, melyek „nem gondoskodnak a családban élő iskolaköteles gyermekek iskola-, illetve óvodalátogatásáról”. 2008 májusában ugyanő bevezeti a „Munkáért segély” programot. Május 26-án a szerencsi kistérség összes polgármestere fordul „önkormányzati kezdeményezéssel társadalmunk jobbá tétele érdekében” az Országgyűlés elnökéhez. Ebben többek között követelik, hogy az Országgyűlés „szigorítsa az állam, illetőleg az önkormányzat által nyújtott ’ingyenes pénzhez jutás’ (szociális és gyermekjóléti ellátások, támogatások) feltételeit. Ezen jogosultságok legyenek arányban a – jelenleg is törvényben rögzített – kötelezettségek teljesítésével, az állampolgár felelősségének érvényesítésével”.

A Monokon bevezetett és nagy vihart kavart „(köz)munkáért segélyt” programról 2008 júniusában Orbán Viktor leszögezi, hasonló irányba tartó döntéseket már a polgári kormány is hozott, amikor a gyerekek iskolába járásához kötötte a családi pótlék kifizetését. A Fidesz elnöke szerint, ha az önkormányzatok többsége „azt mondja, hogy jobban tudná felhasználni a szociális segélyre rendelkezésre álló pénzt, ha megkapná a döntési szabadságot, akkor ezt meg kell adni az önkormányzatoknak”. 2008 végén e kezdeményezés válik – némi módosítással – „Út a munkához” néven országos programmá. A törvényt semmilyen társadalmi vita nem előzi meg, bár több szervezet és szakértő kifejti a programmal szembeni ellenérveit.

2009 júliusában újabb lendületet vesz a monoki antiszociális reform. Szepessy bejelenti, hogy szociális kártyát vezetnek be Monokon még ez év szeptemberében. A polgármester ezzel szeretné megakadályozni, hogy a segélyeket uzsorakamatok visszafizetésére, alkoholra és szerencsejátékokra fordítsák a rászorulók. Nem telik el egy hét, és a polgármester arról tájékoztatja a miniszterelnököt, hogy „ezentúl csak az kaphat az önkormányzattól segélyt Monokon, aki a háza előtti területet, udvarát és kertjét rendben, tisztán tartja, valamint a házhoz tartozó kertben saját maga és családja ellátásának érdekében haszonnövényeket termeszt”. Október 2-án már arról szólnak a hírek, hogy Monokon beindult a szociális kártyát működtető rendszer.

„Igazságos, célzott és átlátható segélyezési rendszerre van szükség, ezért az MDF országgyűlési határozati javaslatot nyújtott be a szociális kártya bevezetése érdekében” – nyilatkozik október 5-én Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője. „A tapasztalatok azt mutatják, hogy sokan nem arra költik a támogatást, amire kapják: élelmiszer, ruha vagy tankönyv helyett dohányt vagy alkoholt vásárolnak, esetleg játékgépekbe dobálják a támogatás összegét. A jelenlegi készpénzes rendszer nemcsak azért rossz, mert sokan a kocsmában költik el a segélyt, hanem azért is, mert annak jelentős része végül az uzsorások zsebébe kerül.”

Október 20-án a monoki képviselő-testület egy ellenszavazat mellett megszavazza a kártya bevezetését a faluban.

November 2-án Herényi Károly egyéni képviselői előterjesztését nem veszi tárgysorozatba az Országgyűlés szociális bizottsága. Ez idő tájt egyes sajtóértesülések arról szólnak, hogy az év végéig legalább ötszáz önkormányzat bevezetné a szociális kártyát, csaknem húsz pedig már döntött is erről.

2009. november 12-én Alkotmánybírósághoz fordul az Újkorcsoport nevű civil szervezet a szociális kártya monoki bevezetése miatt. Beadványuk részletes jogi indoklásában kimutatják: a monoki képviselő-testület által alkotott rendelet számos ponton alkotmánysértő, egyszersmind ellentétes a hatályos szociális törvényben foglaltakkal.

2009. december 1-jén a Szepessy által alapított Összefogás Párt bead vánnyal fordul az Országos Választási Bizottsághoz, amelyben országos népszavazást kezdeményez. Az OVB-hez beadott aláírásgyűjtő íven a következő kérdés szerepel: „Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés a vonatkozó jogszabályok módosításával az egész országra kiterjessze és egységesen kötelezővé tegye a szociális kártya rendszerét, annak érdekében, hogy az adófizetők által befizetett adóból kifizetett segélyeket ne lehessen alkoholra, cigarettára és uzsorára elkölteni?” 2009. december 7-én az Országos Választási Bizottság a beadott aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítését megtagadja. Az elutasítás formai oka mellett az OVB felhívja a figyelmet arra, hogy „a kérdés továbbá értékítéletet is tartalmaz, mely azt sugallja, mintha a segélyezettek a segélyeket elsősorban alkoholra, cigarettára és uzsorára költenék”.

2009. december 14-én az MDF bejelenti: „népi kezdeményezést” indít a szociális kártya törvényes bevezetése érdekében. „Az ebben megfogalmazott kérdés azt tartalmazza, hogy az éppen aktuális kormány előterjesztése alapján az Országygyűlés vizsgálja meg annak a jogi és technikai feltételeit, miként lehetne egy országosan, bankkártyaszerűen működő szociális kártyára utalni a segélyek egészét vagy egy részét. Elsődleges szempont lenne ennél, hogy az eszköz révén ne lehessen alkoholt, cigarettát vásárolni” – nyilatkozza Pusztai Erzsébet.

Adatok és hazugságok

Itt tartunk tehát most: egy hatalmaskodó polgármester indulatoktól és előítéletektől vezérelt agyszüleménye nem egészen két év alatt országos politikai programmá nőtte ki magát, kiszélesedett a szociális kártya „mozgalmat”, amely természetéből fakadóan nem a valós társadalmi problémák megoldására, hanem elsősorban a szavazatok szaporítására szolgál, mégpedig a populista (völkisch) demagógia nagyon veszélyes eszközeivel. A kártya mellett megszólalók rendre statisztikailag megalapozatlan adatokra hivatkoznak. A statisztikák vagy egészen mást mutatnak, vagy az adott állítással kapcsolatban nem is léteznek. Számos józan, gyakorlati érv is szól a szociális kártya ellen, melyet a nyilvánosságban ez idáig senki sem mérlegelt, és nagyon úgy tűnik, ezek után sem kívánnak mérlegelni a helyi elitek és az országos pártok.

A legkárosabb és egyben legárulkodóbb a – nevezzük valódi nevén – antiszociális (azaz szegényellenes, romaellenes és ezáltal társadalomellenes) kártyát követelők hamis optikája, melyet a média kritikátlanul átvett, sőt tovább hamisított. Eszerint roppant súlyos, a társadalom széles rétegeit érintő, nagy horderejű döntésről van szó. Herényi Károly az MDF októberi sajtótájékoztatóján így érvel: „A szociális segélyezési rendszer közel hárommillió embert érint”. Senki nem érez késztetést, hogy utána nézzen, helyes-e ez az adat. Pedig könnyűszerrel megállapítható, hogy a valósághoz semmi köze. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat (ÁFSZ) adatai szerint rendszeres szociális segélyben mindössze 147 500 ember részesült 2008-ban, s ez a szám tartalmazza a kifutó jövedelempótló támogatásban részesülőket is. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint a 0–8 osztályt végzett, 15–55 éves nem tanuló, nem dolgozó férfiak 35 százaléka sem segélyt, sem járadékot, sem nyugdíjat nem kap (és még gyest sem). Mindössze 30 százalékuk nyugdíjas. A fenti csoportnak nem több mint 10 százaléka kap munkanélküli járadékot és 25 százaléka szociális segélyt. A 0–8 osztályt végzett, 15–55 éves nem tanuló, nem dolgozó nőknél sem jobb a helyzet: 30 százalékuk nem kap semmit, 30 százalékuk nyugdíjas, 25 százalékuknak folyósítanak gyest vagy gyedet, azaz csupán 10 százalékuk jut valamilyen segélyhez. (Mindenkinek, de különösen a magukat szakembereknek, újságíróknak tartó olvasóinknak javasoljuk tanulmányozni a Közgazdaság-tudományi Intézet Munkaerőpiaci Tükör című ingyenesen letölthető kiadványát: http://www.econ.core.hu/kiadvany/mt.html.)*

A kártya melletti legfőbb, éppoly hangos, mint amilyen hamis érv az, hogy a segélyezettek ahelyett, hogy gyermekeik táplálására és iskoláztatására költenék, elisszák, elcigarettázzák az adófizetők pénzét. Ehhez persze kellenének kiskorú gyermekek az ilyen családokban. A KSH munkaerő-felmérésének 1993–2006-os adatai szerint azonban a rendszeres szociális segélyben vagy jövedelempótló támogatásban részesülő férfiak csupán 36,1 százalékának, a nők 40,8 százalékának a háztartásában élt tanköteles korú vagy annál kisebb gyerek. Azaz mindössze 60-65 ezer em ber segélye körül folyik a hercehurca. Ha nekik az összes segélylehetőség igénybevételét biztosítanák, az erre fordított kiadás még akkor is csak a költségvetési kifizetések néhány tízezred-ezreléke volna. De hát a hercehurca igazi értelme nem is a megtakarítás.

A „kiskorú gyermekek” belekeverése a vitába világosan megmutatja az antiszociális kártya szorgalmazóinak valódi szándékait, melyekre a média – tisztelet a kivételnek – rá is erősít. A kártyával kapcsolatos hírekben rendre roma családokra utalnak ugyanis. Ez az ordas csúsztatás annál is inkább veszélyes, mert – a Molnár Oszkár-féle aljas rágalmakra rímelve – azokat a maradék értékeket kezdi ki, amelyeket a romákkal szembeni előítéletektől súlyosan fertőzött társadalom még elismert, jelesül, hogy a romák számára nagy érték a gyermek és a család.

A kártyavita valódi súlyát tehát, amint láttuk, nem az érintettek kiterjedt köre, hanem épp a célkeresztbe állított csoportjuk adja.

Minden közpénzt kártyára!

A kártya mellett kardoskodók további érve az, hogy a segélyezés közpénzekből történik, azaz a „mi adónkból”. E pénzek célszerű elköltésének ellenőrzését követelve gondolják legitimnek az antiszociális kártya bevezetését. E logika azonban akkor áll meg, ha mindenkire kiterjesztik, aki közpénzből részesül. A Méltóságot Mindenkinek Mozgalom közszférakártya-javaslata épp erre az ellentmondásra kívánta felhívni a figyelmet. A középosztályhoz tartozó közpénzen élők, tanárok, egyetemi oktatók, vagy éppen az országos és helyi politikusok miért költhetik az adófizetők pénzét szabadon bármire? Velük kapcsolatban vajon miért nem merül fel az ellenőrzés és korlátozás igénye? A szociális segélyezés ügyében a – nyugodtan nevezhetjük így – antiszociális kártya helyett mély szerkezeti változtatásokra volna szükség, amelyek hatósugara meszsze túlnyúlik a helyi segélyezés kérdéskörén. Ám a kártyaügy ebből a szempontból sem ártatlan és ártalmatlan. A szociálpolitika rendszerének kettészakításától és a segélyezési rendszer szélsőséges decentralizálásától egyenes és logikus út vezet a mélyszegénység etnicizálásához és a segélyezés „cigány” rendjének a többiről való leválasztásához. Márpedig éppen az ellentétes irányba kellene haladni. A szegénység deetnicizálása és az állampolgári jogegyenlőség visszaállítása felé. Ez az ellentétes irány az állampolgári alapjövedelem intézményének bevezetése felé visz. Azaz: a segélyre szorulók szélsőséges kiszolgáltatottságát csökkentendő, háttérbe kell szorulniuk az önkormányzatok saját hatáskörében meghatározandó segélyeknek, s helyükre egységes törvényi rendben, egységes kritériumok szerint megszabott normatív támogatásoknak kell lépniük, amelyek nem alapulhatnak máson, mint az igényjogosultak adott típusú szükséglete. Ezeknek a normatív támogatásoknak adott jövedelemhiányra adott jövedelemkiegészítéssel kell válaszolniuk. A jövedelem(hiány) igazolásán túl más kritériumoknak magatartási, életviteli megfontolásoknak itt nincs helyük – ezeket a támogatási formákat egyszerűen az állampolgároknak a megélhetés minimális szintjéhez fűződő szociális alapjogai indokolják.

Ez persze (és csak) politikai elszánást kíván, hiszen a segélyezési rendszer átalakításával a források még ezekben a szűkös esztendőkben is előteremthetők. Ez nagyon jelentős szociálpolitikai változás lenne, bár a mélyszegénység felszámolása nem remélhető tőle. De az igen, hogy a gettó falain legalább egy kis rés nyílik, s hogy a helyi képviselő-testületeknek kevesebb lehetőségük lesz rá, hogy népszerűségük, választási esélyeik növelése végett még inkább elszigeteljék a roma szegényeket, és láthatatlan meg látható elemekből gettót építsenek köréjük.

A politika egyetlen magyarországi település segélyezettjeit sem tekintheti bűntető szándékú kísérletek tárgyának: sem a roma, sem a nem roma szegényeket. Magyarországon nincsenek és ne is legyenek első- és másodrendű állampolgárok!

A szerzők a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom Alapítói