Az ürügy: bizonyára nem véletlen, hogy karácsony előtt Szemere Katalin a Népszabadságban ugyanabba a témába botlott bele (2009. december 12.), mint én a Magyar Narancsban (2009. december 16.): a szakmai kuratóriumok zűrzavaros helyzetébe, s abból kifolyólag a színigazgatói pályázatok és döntések képtelen körülményeibe. Nem, ezúttal nem a szokásos lemez forog; nem a Fidesz egész pályás színházi letámadásáról van/lesz szó – egyrészt mert ez végtelenül unalmas,másrészt meg most éppen nem erről szól a történet, vagyis a Budapesti Kamaraszínház igazgatójának, Szűcs Miklósnak az újraválasztása.

Nem kellett volna újraválasztani, persze, gondolom én; nemcsak azért, mert – ellentétben azzal, amit a pályázatábanállít – ízlése rossz, modora még inkább, színháza nem kevésbé (csak a lobbizásban és az önreklámban-önfényezésben kiváló); hanem azért sem, mert a legfőbb ideje annak, hogy a két másik posszibilis pályázó egyike vagy másika – Novák Eszter vagy Horgas Péter – színház élére kerüljön. (És megbukjon, ha nem ért hozzá; ne maradjon tizenkilenc évig az igazgatói székben, mint Szűcs.)

A színház tulajdonosa – tartunk immár a lényeg felé –, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (Most nem boncolgatom, jó-e az a vagyontörvény, amely egy társasági formában gazdálkodó színházat hozzájuk rendel, ráadásul úgy, hogy a pénzt továbbra is a kulturális tárca köhögi ki, csak éppen nem ő dönti el, kinek.)

Az előadó-művészeti törvény – azt sem boncolgatom, jó-e ez, és miért nem (sok javítanivaló van még rajta) – előírja, hogy ebben a bizonyos szakmai kuratóriumban kik legyenek benne. A tulajdonos képviseletében ketten; az adott színházból valaki (aki sokszor, például most is, a saját igazgatójáról szavaz, pró vagy kontra), a kulturális tárca képviseletében valaki, a szakszervezettől egy ember (aki amúgy szakmányban a fennálló status quót erősíti) – és négy embert delegál az előadó-művészeti tanács.

Gyorsan elmondom, hogy alapesetben ők, ez a négy ember tekinthető független szakembernek. A Budapesti Kamaraszínház esetében Vidnyánszky Attilát, Kovalik Balázst, Mádi Zoltánt és Mihályi Győzőt delegálták.

Nem egészen független a minisztérium delegáltja, Varga Melinda, hiszen neki a minisztérium véleményét (is) képviselnie kell a magáé mellett; viszont szakember, hiszen ezzel a területtel foglalkozik. Egészen nem független a színház színésze, Szilágyi Zsuzsa, akinek egzisztenciája és pályája is Szűcs Miklóstól függ. Független a szakszervezet küldötte, Konrád Antal (aki ezúttal nem levélben adta le szavazatát), bár nem biztos, hogy átlátja a pályázatok kontextusát is. Nem független és nem is hozzáértő a vagyonkezelő két delegáltja: Zana Tibor és Rákosi Ferenc.

És ez már a lényeg maga: hogy kerül ez a két ember egy szakmainak nevezett testületbe? Szűcs Miklós szerint (aki melldöngetve állítja Szemerének írott levelében – Népszabadság, 2009. december 28. –, hogy a testület nyolc:egy arányban szavazott rá, ami marhaság, lásd alább) azért ülnek ott, mert ők a tulajdonosok. Senki nem vitatja, hogy joguk van így érteni a törvény szavait. De még a szavak is azt mondják, hogy a tulajdonos képviselteti magát a testületben, vagyis nem föltétlenül ő maga ül ott, kivált, ha nem is konyít a témához, küldhetne oda olyasvalaki is, aki konyít.

De nem: Zana és Rákosi úr odaült, és nyomta Szűcsöt ezerrel. (Hogy miért, ők tudják.) A színházhoz nem értenek, a többi pályázóra nem voltak kíváncsiak (a szakember kurátorok többnyire meghallgatják a pályázókat, igaz, Zanának és Rákosinak ez sem mondott volna semmit), és szerintem színházba se járnak (különben nem kérték volna ki maguknak az ezt firtató kérdésemet). Zana és Rákosi urak dilettánsok, ülnek magas állásokban egy hátramozdító hivatalban, és cinikusan, gátlástalanul állást foglalnak valamiben, amiről lövésük sincsen. Zana és Rákosi uraknak nincsen helye egy színházi szakmai kuratóriumban, és ha erre maguktól nem jönnek rá, hát valaki mondja már meg nekik. Azonkívül a törvény betűit is át kéne fogalmazni, így: a tulajdonos szakértő képviselőt küldhet a kuratóriumba.

És innen kellene újragondolni ezt a történetet: ha már van egy előadó-művészeti tanács, amely delegál, ha már van egy szakmai kuratórium, amely az igazgatói pályázatokat véleményezi – vajon miért nem független szakemberekből áll a testület? Elmondhatná a véleményét akkor is a színház képviselője, a szakszervezet, de még egy ilyen vagyonkezelő raktáros is, ha a tulajdonos őt küldi ide – de szavazati joga ne legyen, mert az nem jár neki.

Amúgy rossz szokása ennek a kuratórium nak, hogy tagjai nemcsak egy emberre szavaznak igennel. Azért keletkezett ez az ostoba gyakorlat, hogy, úgymond, „választási lehetőséget kínáljanak a döntéshozónak”, akinek amúgy is van választási lehetősége, a segítség épp az egyértelmű szavazás lenne. Így fordulhat elő, hogy a szakma igazi képviselői közül többen Szűcs Miklósra is szavaztak, valamint másra is – és a helyzet sajátossága, hogy az előbbi formális, az utóbbi tartalmi szavazat. Kicsit nehéz szétválasztani a két ülés szavazatait a kötelező titoktartás miatt, de azért kikövetkeztethető, hogy Novák Eszterre a négy szakmai küldöttből hárman (Vidnyánszky, Kovalik és Mádi) voksoltak, valamint a minisztérium képviseletében Varga Melinda – ez összesen négy. Horgas Péterre hárman – ugyancsak közülük. És szintén közülük hárman még Szűcs Miklósra is szavaztak, plusz a Zana–Rákosi vagyongondozó csatársor, a saját színésze, a szakszervezetis, így jön ki a nyolc. Így is lehet nézni az arányokat, nevekkel, csak így nem mutat olyan jól: a független szakértők többsége mást (is) támogatott, a dilettánsok-kiszolgáltatottak pedig csak a Szűcsöt. (Kovalik Balázs volt a hajlíthatatlan: Szűcsre nem szavazott, nem, nem, soha.)

Hogy mi zajlik egy ilyen ülésen, ahol elmondják a véleményüket a jelenlévők, már ha van nekik ilyen, az annyira titkos, hogy még titoktartási nyilatkozatot is aláíratnak a tagokkal. Nehogy már megtudjuk, hogy például Zana úr már az első ülésen is csak Szűcs Miklós pályázatát tartotta alkalmasnak, vagy hogy vannak-e érvei például a szakszervezetisnek. Aztán a jegyzőkönyvet ugyan muszáj nyilvánosságra hozni – ezt késve és erős nyomásra meg is tette az MNV Zrt. (jól eldugva a honlapon), de amit nyilvánosságra hozott, az több mint szégyen: tízsoros összefoglalás a végeredményről.

Pedig nincs más út – és a közeljövőben sem lesz: a nyilvánosság felé kell menekülni. A szakma érje már el, hogy az ilyen-olyan szakmai kuratóriumai valóban szakmaiak legyenek, és minden szó nyilvánosságra kerüljön; csak így kényszerítheti a kuratóriumok tagjait felelősségteljes munkára. És utána jöhet majd az eszmecsere a politikai hátszelekről, alkalmatlan polgármesterekről, bagóért megvett, levitézlett vagy harmadosztályú színészekről.

A szerző kritikus