Miért kellett az ápolónőknek miattuk a férjük helyett a betegek mellett aludniuk, a külterületekről bejáróknak órákkal korábban indulva mégis elkésni, és egyáltalán, mindenkinek viselni a hideg idegbajt. És persze mind a huszonhat BKV-szakszervezetből legyen ott egy-egy ember, mert nyilván azért vannak huszonhatan, mert ennyifélét gondolnak az életről. Jöjjenek fel a metrósok is a megállóba, és mondják meg, hogy nekik miért nem fáj a pulykapénz! És miért nem jó az új megállapodás, amire pedig a sztrájkolók visszaültek a vezetőülésbe? A nagy szétbeszélés miatt a közönség hosszú csend után, meglehet, türelmét veszítené, és felszólítaná a szakszervezeti sofőröket, hogy még elégséges szolgáltatásként legalább egymás között állapodjanak meg arról, hogy mit gondolnak, mert így nem lehet velük értelmesen beszélni. Nehogy amint véget ért az egyik BKV-térfél sztrájkja, kezdődjék a másiké ezerforintos meleg utalványért, hamburgerért sült krumplival!

Az emberek ebben a helyzetben átélhetnék, milyen lehet huszonhat, egyaránt a tagság szavazataiért harcoló szakszervezettel, ezen belül tizenkét függetlenített vezetőjükkel tárgyalni, miközben ezeknek erős érdekük, hogy ne értsenek egyet. Se egymással, se a cégvezetéssel. A helyzet így kezelhetetlen. Ha a szakszervezeteknek előbb nem kell egymással megállapodniuk, akkor, ha tehetik, a maguk igaza – pardon: érdeke – védelmében túszul fogják ejteni vagy a közönséget, vagy a menedzsmentet, vagy, ha lehet, mindkettőt. Ezt a modellt a vasutasok is alkalmazzák, de a BKV-nál könnyít a bérharcolók helyzetén, hogy a cégvezetés (függetlenül attól, hogy egyenként mennyire tiszták jelenlegi tagjai) erkölcsi katasztrófa sújtotta területté változtatta a vállalatot. Nehezen tudnak a takarékosság mellett hitelesen érvelni. S ha e kaotikus helyzettől végképp kiszolgáltatottnak érezné magát az ember, még feljöhetnek az aluljáróból a politológusok, hogy elmagyarázzák, a menedzsment és a szakszervezetek ugyanazon a politika által lefektetett sínpáron haladnak, csak más és más van a tábláikra írva.

Az immár szellemileg is lefagyott utasok viszont megkérdezhetnék, hogy miért nem nyáron sztrájkoltak, amikor sorra gyulladtak ki a buszok. Azt meg lehetne érteni, ha nem volnának hajlandók négy- (vagy több-) kerekű máglyán együtt pusztulni az emberekkel, csak azért, mert a cégvezetés a metróépítés és a szélhámos szerződések szlalompályáján száguldva addig nem vesz tudomást a buszok állapotáról, míg meg nem hal valaki. Ebben és ehhez lehetett volna szolidaritást várni. Ami azonban most történt, az a baloldali tiszteletet sem válthatja ki, hiszen egyik szakszervezet ment és megy szembe a másikkal, és azokkal az általában kevéssé tehetős emberekkel, akiknek kiszolgálása tagságuk feladata. A meleg utalványért folytatott harc csak azokban kelthet jó érzést, akik azt remélik, hogy saját főnökeikre is hatnak ezek a harcok, s ezek nyomán majd azok is megfontoltabbak lesznek a „kényszerű visszafogásokban”. Valószínűleg ők is tévednek. Minden munkáltató tudja, hogy ez a helyzet kivételes. Ha nem lehet túszul ejteni egy várost, s egyben a felelősök szégyenpadjára ültetni a politikát is, akkor az esélyek egészen mások. Ez a sztrájk ezért hát önmagán kívül nem szólt semmiről. És ez még a legderűsebb változat.