A sztrájk felemás volt. Bérharc, megspékelve szürke árnyalattal, amely takarni hivatott némely buszsofőrök találékonyságát, hogyan játsszuk ki a szuperellenőrök éberségét, amikor forgalomképtelenné kell tenni egy-egy járművet. Nem lehetett nehéz dolguk, hiszen alig találni már ép buszt a BKV-múzeumban. A sztrájknak a politikai fogadtatása is felemás volt. A Fidesz nem állt a sztrájk mögé, miért is tette volna, nincs már rászorulva szavazóbázisának növelésére, kockáztatni meg minek. Maradtak hát az unalomig ismert, „a szocialisták adják vissza a talicskán kitolt, ellopott milliárdokat, a kormány képtelen garantálni...” fordulatok. A szocialisták is inkább hallgattak. Mit is mondtak volna? A BKV-botrányt hurcolják, amióta valamelyik szárnyuk kirobbantotta. Még arra sem reagáltak, hogy nyilvánosan kezdték feszegetni: az egész sztrájk mögött belső szocialista ellentétek húzódnak. Csupán Bajnai Gordon szólalt meg, amikor csütörtökön azt mondta: „ami itt történik, az nem sztrájk, hanem zsarolás”. Ez volt az egyik véglet. A másik pedig az MSZP Társadalompolitikai Tagozatának felhívása: „Munkaharcotok, amelyet a munkavállalói jogaitok és megérdemelt juttatásaitokért folytattok, példát mutat az összes megfélemlített, elnémított magyar munkavállaló számára”.

Hát, most mondja meg valaki, hol a baloldal mostanában!

A „megérdemelt” juttatásokból kiindulhatnánk. A sztrájkolók a felszínen a kollektív szerződésért nem dolgoztak hat napot. Voltaképpen pedig a cafeteriajuttatásokért. A három-három és fél százalék magánnyugdíj- és egészségpénztári munkáltatói hozzájárulásért, meg a 45 ezer forintos pulykapénzért. A béren kívüli juttatásokért. Amelyeket – egy sofőr beszámolója szerint – az eddigi évek bérharcaiban vívtak ki, s csak azért fogadtak el, mert a menedzsment meggyőzte őket: ha így kapják a pénzt, akkor a cégnek – egy állami vállalatnak! – nem kell közterhet fizetnie utána – a magyar államnak. Ezt azért valahogy senki nem emlegette. Nem csoda. A fél ország így működik. Cafeteriaalapon, számlatömbbel a bal-jobb zsebben. A BKV-nál is minden olajozottan ment, amíg a sofőrök fantáziáját meg nem haladta némely menedzser, meg irodista végkielégítésének nagysága. Amikor kiderült, hogy az ő néhány százalékukat fenyegeti veszély, egyszeriben felborult az addigi egyezség: mindjárt képtelenség lett forgalomba menni olyan autóbuszszal, amelyben nem ég minden izzó az utastérben.

Most helyreáll a normális rend. Már, ha ezt az egészet normálisnak lehet mondani. Íme, az egyezség, amitől hirtelen eltűnnek a buszokról a törött helyzetjelzők, a szakadt ülések. A pesti nép meg örül, hogy nem kell tovább fagyoskodnia, s bámulhat ki a koszos ablakokon. Előtte, utána, nem lát tisztán.