Persze egy ilyen éles váltás igénye fel sem merülne, ha a jelenlegi parlamentcentrikus rendszer jól működne. Ám ez nincs így sem a közhangulat, sem a szakmai megítélés szerint. Egyre több a hiba, az alkotmányos mulasztás, erodálódik az államhatalom. A lakosság jelentős részénél a teljes politikai vezető réteg elvesztette a közbizalmat.

Szerintem 1989–1990-ben az új polgári állam kiépítésénél – persze, 40 év diktatórikus rendszere után érthetően – a demokratikus düh jegyében szélsőségesen erős parlamentáris rendszert építettek ki Magyarországon, ami nagyon megnehezíti a hatékony kormányzást. Ennyire erős parlamenti jogosítványokkal, s a kormánnyal szemben ilyen erős ellensúlyokkal egyetlen uniós államban sem kormányoznak.

1. Igen széles körű a Nyugaton ismeretlen kétharmados törvények köre, és a kétharmadosságot ráadásul még az Alkotmánybíróság kiterjesztően is értelmezi. Ezért például a regionális reformot, amelyet az unió legtöbb tagállama már megvalósított, képtelenek vagyunk végrehajtani, bár szükségességét mindenki elismeri. Magyarország 3200 önkormányzat köztársasága, s ráadásul az amúgy is túlzott létszámú parlament egyben a helyi érdekekért lobbizó polgármesterek gyülekezete.

2. Nálunk van talán a legszélesebb körű alkotmánybíráskodás, népszavazási lehetőség, s egy aktivista felfogású köztársasági elnöknek módjában áll, hogy konkrét bel- és külpolitikai kérdésekben a kormánynyal szemben állást foglaljon, s külön utakon járjon.

3. Az Országgyűlés alatt a kormánytól független államszervek egész kavalkádja nyüzsög. Néhány példa:

– Igazságszolgáltatás: Az igazságügyiigazgatás a Legfelsőbb Bíróság elnöke által vezetett Országos Igazságszolgáltatási Tanácshoz került, az ügyészség – amely nálunk a nyomozás irányítójává vált – szintén az Országgyűléshez kötődik. E két terület Nyugat-Európában általában a kormányhoz tartozik, így a legfőbb ügyész sokszor az igazságügy-miniszter egyik helyettese. Az ügyészség nálunk – ez is ritkaság – nemcsak a büntető, hanem a polgári ügyekben is széleskörűen eljár.

Az elektronikus médiák irányításából a kormány teljesen kiszorult. Az Ország-gyűléshez kötődik az Országos Rádió- és Televízió-testület, valamint a három közszolgálati média tulajdonosi teendőit ellátó közalapítvány is, a nemzeti hírügynökség, az MTI pedig példátlan módon a parlament egyszemélyes részvénytársasága. A közszolgálati televízió és rádió elnöknélkülisége, kormányozhatatlansága eleve bele van kódolva a rendszerbe: pártdelegáltakból álló elnökség és rengeteg civil tag a kuratóriumban.

A jegybank teljesen független a kormánytól és egyre jobban függetlenedik a versenyhivatal is. A költségvetést már két oldalról is körülveszik az Országgyűléshez kötődő szervek, a Költségvetési Tanács „elölről”, az Állami Számvevőszék „hátulról”.

Az „ombudsmanmozgalom” is egyre erősebb. Az egyre szaporodó és növekvő hatáskörű országgyűlési biztosok mellett egyre szaporodnak a közigazgatási (pl. a diákok jogait védő) és az önkormányzati szintű biztosok is. Túlzottak az adatvédelmi biztos jogkörei, az egyébként szükséges adatvédelem eltúlzása gátolja az állampolgárok adminisztratív terhein jelentősen enyhítő elektronikus kormányzást.

Az intézménydzsungel – a jogvédelem ürügyén – egyébként is általános jelenséggé vált, lásd pl. a felsőoktatásban a Rektori Konferenciát mint önálló köztestületet, a Magyar Akkreditációs Bizottságot, a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsot vagy a Nemzeti Bologna Bizottságot. A jogorvoslati lehetőségek is egyre bővültek, lásd például az igazságszolgáltatás területén a szabálysértési bíráskodást, avagy a háromfokozatúvá vált bíráskodást, továbbá az öt táblabíróságot egy kis országban.

Ismétlem: a diktatúrára érzelmileg indokolható válasz volt ez a túlbonyolított struktúra, de ma már gátolja a hatékony és más államokkal versenyképes kormányzást. Márpedig nemcsak a jog uralmára, hanem a szolgáltató államra is szükségünk van. A jogállamiság elvi szinten kevés: hatékony, modern jogállamra van szükségünk. A szabadság nem vezethet káoszhoz, hanem rendet is kell teremtenie. Azzal pedig jóformán mindenki egyetért, hogy jelentősen gyengíti nemzeti érdekeink világpolitikában való megjelenítését az eldurvult belpolitikai harc, s egyre károsabbá válik a társadalmi élet túlpolitizálása is.

A parlamentáris rendszer ilyen erős kiépítését az „alapító atyák” a megcsonkított végrehajtó hatalmon belül a kormányfő erejének növelésével kívánták ellensúlyozni. Konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal körülbástyázott kancellári kormányzást hoztak létre a korábbi testületi kormányzás helyett. De ez csak a Miniszterelnöki Hivatal minisztériumokat integráló szerepének kiépítését tette lehetővé, a kormányzás külső lehetőségeit nem növelhette. A kormányzati hatalom gyengesége viszont megnehezíti a magyar érdekek érvényesítését az unióban, még mindig nem alakult ki az eurokonform kormányzás Magyarországon.

Az elmúlt évek gyenge kormányzati teljesítménye az alapja annak, hogy az ellenzék kétharmados győzelme reális lehetőséggé vált, épp úgy, mint 1994-ben. Bár az 1994–1998-as ciklusban szakmailag igen kiváló alkotmánytervezetek készültek, talán akkor még – nemzetközi megfontolásból is – túl korai lett volna egy teljesen új alkotmány. De 20 évvel a rendszerváltás után aligha vitatható el egy esetleg kétharmados többséget szerző politikai erőtől az alkotmányozás és az államszervezet átfogó átalakításának a joga – természetesen a polgári demokratikus államrend kere tein belül (és nem feltétlenül király után vágyakozva).

A prezidenciális rendszer pedig a polgári demokratikus jogállam egyik formája. A világon a legerősebb megvalósítása ennek az amerikai elnöki kormányzás, amely természetesen nem zárja ki a kongresszus és a szenátus demokratikus működését, tehát a parlamentarizmust. Európában viszont inkább a mérsékeltebb francia elnöki rendszer az elterjedtebb.

A francia rendszer szerint az államszervezet élén az állampolgárok által választott köztársasági elnök áll, irányítási jogosítványokkal a kormány, egyetértési jogosítványokkal a parlament irányában. Az operatív kormányzást a miniszterelnök vezette kabinet folytatja, amely zömmel technokratákból áll, és szakértői kormánynak is nevezhető. (Sarkozy elnök négy volt szocialista minisztert is bevett jobboldali kormányába, a nemzet egységét hangsúlyozva.) A törvényhozó hatalom természetesen a parlamenté. A kormányt tehát két oldalról is ellenőrzik: az elnök és a képviselőház. Az ellenhatalmakhoz tartozik még egy igen erős, érdek-képviseleti jellegű Gazdasági és Szociális Tanács is, amelynek törvényesítését nálunk a féltékeny pártok a korporativizmus hamis vádjával elutasították.

A tragikomikussá váló politikai hercehurcák, a huzamos döntésképtelenség esztendőit követően, a reformok, a modernizációt szolgáló átalakítások elmaradása után a magam részéről egyáltalán nem tartom helyesnek Magyarországon a prezidenciális rendszert eleve elutasítani. Szerintem ugyanis adott esetben szakszerűbb, döntésképesebb kormányzást eredményezhetne. Nyilván ennek a rendszernek is vannak hátrányos oldalai, de részben az uniós tagságunk miatt, részben a szűk nemzetközi gazdasági mozgástér miatt aligha válhat egy mérsékelt, a külső államszervek ellensúlyával körülvett prezidenciális rendszer diktatúrájává.

Sokan Orbán Viktor személye miatt ódzkodnak a prezidenciális rendszertől. Mondhatnám persze: tisztelt szocialista-liberális barátaim, tetszettek volna jobban kormányozni és ne tetszettek volna Orbán Viktor egyetlen versenyképes ellenfelét (lásd a 2006-os választásokat) eltenni láb alól.

De ne a személyekről beszéljünk, hanem a rendszerről. Franciaországban De Gaulle-t egy Mitterand követte az elnöki székben. Világos, hogy egy Győző nevű apa Viktornak keresztelt fia csak erős egyéniség lehet, de ez önmagában aligha baj. Orbán korábbi kormányfői tevékenységét – már akkor, amikor még hatalmon volt – magam is bíráltam, mert először valósított meg Magyarországon dél-európai típusú populáris médiamarketing kormányzást, míg szerintem inkább az északi típusú kormányzáshoz kellene közelednünk. De tény, hogy nem lépett át a polgári jogállamiság határain. (Kisebb hatalomtechnikai „csínytevések” ugyan voltak, de ilyeneket utódai is elkövettek.) Amikor pedig 2002-ben a választásokat elvesztette, a hatalmat (némi duzzogás után ugyan, de) zökkenőmentesen átadta Medgyessy Péternek. Démonizálásának nincs értelme, minden demokratikusan megválasztott kormányfőnek illik megadni induláskor a bizalmat.

Persze a prezidenciális rendszer csak egy lehetőség a sok közül, és egyáltalán nem biztos, hogy bármely politikai erő ezt kívánja választani. Sok függ a választási eredménytől. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi parlamentáris rendszer is javítható. Konstruktívabb ellenzékkel és megértőbb kormánypártokkal lehetne kétharmados törvényeket hozni, elméletileg bármikor nagykoalíció is létrehozható, mint Ausztriában vagy Németországban. A magyar alkotmányosságot nemcsak új alkotmánnyal, hanem precedensjogi alkotmánybírósági gyakorlattal is lehet fejleszteni, bár a lényegesebb ügyekben egyre gyakrabban előforduló egy szavazattöbbséges AB-döntések azt jelzik, hogy a „láthatatlan alkotmányt” elég könnyű különbözőképpen látni. Csak arra akartam felhívni a figyelmet: más típusú államszervezeti felépítés is belefér a polgári demokratikus jogállam kereteibe, mint a jelenlegi.

A szerző jogász

Marabu rajza