Aztán persze hagytam az egészet, mert ahogy az Antall-kormány kormányzati negyed elképzeléséből nem lett semmi, úgy Hornék magánberuházásra bazírozó épületsora, a Fidesz Gyerekvára és a szocialisták legutóbbi, kissé ködös funkciójú, de legalább EU-s pénzekből tuti megvalósítható rekonstrukciója is papíron maradt. De most ajánlok önöknek egy fogadást: ha négy év múlva ilyenkor a ma még romos Dísz téri főparancsnokság-épület helyén ott magasodik majd a Magyar Vidék és Tájak Háza – miként azt a történet legújabb, a semmiből előtűnt szereplője, a településfejlesztők szövetsége szorgalmazza –, esküszöm, százszor leírom, hogy fásult, pesszimista alak vagyok, plusz a rossz tapasztalataim megrögzött rabja.

Amúgy mutassanak nekem még egy várost, ahol két évtized alatt öt egymást váltó kormány képtelen egyről kettőre jutni azt illetően, milyen feladatot kapjon és miféle építészeti formában újuljon meg az ország legértékesebb telekcsoportja, a világörökség része. Mert odáig teljesen érthető, hogy a rendszerváltás előtt a palota túlméretezett és kevéssé sikeres kultúrcentrumosítása után már nem maradt fillér se a Szent György tér ugyancsak kulturális célú rekonstrukciójára.

De azt már kevésbé könnyű felfogni, hogy az utána jövő húsz év sem hozott eredményt, mert nincs kormány, amelyik város- és ingatlanfejlesztésként fogná fel a palota és a polgárváros közti terület rendbehozását, nem pedig szimbólumalkotó politikai tettként. A problémát egyébként két oldalról lehet megközelíteni. Az egyik a realitás: a Vár ma egyrészt turistaattrakció, másrészt múzeumi-könyvtári központ, de legfőképp olyan városrész, amely minősíthetetlen infrastruktúrája miatt folyamatosan veszít a vonzerejéből.

Rossz a közlekedése, nincs egy rendes látogatóközpontja, ha egy beléptidíjas fesztivál miatt lezárják a várudvart, akkor őrkísérettel kell átvágnia a sokaságon annak, aki a Nemzeti Galériába igyekezne. Világos, hogy mi a feladat: megépíteni a hiányzó létesítményeket, javítani a közlekedést, a turisztikai kínálatot bővítő intézményeket telepíteni jó minőségű, új épületekbe.

Ámde ha az elmúlt húsz év gyakorlatát követjük, kínálkozik egy másik út is. Hitvallásbeli ügyként kezelni a kérdést, politikai krédótól függővé tenni, kellően tetszetős-e egy ház, amelyre Európa könnyű kézzel odaadná a pénzt – ahogy azt a Várkerület konzervatív önkormányzata tette legutóbb –, megvalósulatlan épületek félig kitalált funkcióját támadni nehéztüzérséggel csak azért, mert aki javasolta, az hétszentség, hogy valójában valami másban mesterkedik.

Két évtizeddel ezelőtt még azt gondoltam, újabb és újabb múzeumokat kell felköltöztetni a lerombolt régi, várbeli épületek rekonstruált másaiba. Tíz éve azt reméltem, épülhet egy igazi építészeti jel a Várban, amelybe végre át lehet vinni a Parlamentben hányódó koronázási ékszereket. Ma meg már úgy vagyok vele, hogy legyen az bármi, nézzen ki bárhogy, én ígérem, örülni fogok neki. Mert akkor lezárul végre ez a méltatlan, kicsinyes, politikai huzakodás. És na bumm, legfeljebb leírom százszor, hogy…