November 30-án jelent meg az Országos Onkológiai Intézet fejlesztésével kapcsolatos cikk (Modern onkológiai centrumot kap Közép-Magyarország), mely szerint a daganatos betegeknek 2007-ben 110 napot kellett (sic!) várakozniuk a műtétre, ha erre az Országos Onkológiai Intézetben került sor. Ez feltehetőleg tévedés, ha nem, akkor tényleg komoly baj van, olyan komoly, hogy a rákbetegségével szembesülő beteg jobban teszi, ha más intézetben keresi a gyógyulást. Az embernek óhatatlanul is eszébe jutnak az újságjuk hasábjain az onkológiai várólistákkal kapcsolatban korábban megjelent cikkek (Kun J. Viktória: Népszabadság 2009. augusztus 6., 2009. augusztus 13. stb.). Ezek fényében kívülállók számára meglepő lehet, hogy a hatmilliárd forintos fejlesztés nyomán a várakozási idő 2013-ra a mai 110-ről 40 napra fog csökkenni, hisz a többi sebészeti klinikán, illetve sebészeti osztályon ma is kevesebbet kell várakozni.

Nagyobb baj, hogy sem ez a fejlesztés, sem a december 21-i számban dicsért (Mágnessé válik nyolc kórház) „mágnesként működő póluskórházakat” remélő ÚMFT-pályázat sem segít klinikáink és kórházaink kivédhetetlennek tűnő átkán, a logisztikailag kezelhetetlen és finanszírozhatatlan pavilonrendszeren és a kis kórházméretből fakadó szükségszerűen gazdaságtalan működésen. Van fővárosi intézet, melyet e két átokból csak az egyik, másokat mindkettő sújt.

Kórhá zaink többsége soképületes telephelyen működik, ahol a több mint 100 éves épületek gazdaságtalan fűtése és világítása felesleges százmilliókat visz el, az épületek és segédüzemek közötti szállítás lassú, nehézkes és drága, a betegek és az egészségügyi dolgozók esőben és hóban a puszta ég alatt bolyonganak az épületek között. A 4–10 műtétes szakma több épületben van szétszórva, mindegyikben, vagy többségében műtőkkel, őrzőkkel, ébredőkkel, és a valóban súlyos betegek az udvaron át jutnak el a központi intenzív osztályra. Lehet a meglévő épületek közé egy újat építeni, a telephelyen belül az épületek számát növelni, de ez az álmaink megvalósulásához, a korsze rűen és költséghatékonyan működő kórházüzemhez nem visz közelebb. Az épületek korszerűtlenségénél is nagyobb probléma, hogy a kisméretű osztályok a kis forgalomból adódó kevés bevételből nem képesek a biztonságos működéshez szükséges létszámot alkalmazni.

Észre kellene végre venni, hogy az egészségügyben a joggal elvárt költséghatékonyság a régi infrastruktúra minimális toldozgatásával, korszerű, új tömbkórházak építése nélkül elérhetetlen.

A december 21-i cikk fő hiányossága azonban nem az, hogy ezen körülményekről nem tesz említést, hanem az, hogy nem derül ki belőle, hogy mindezen fejlesztésekből a központi térség – a főváros és Pest megye – a vonatkozó uniós szabályozás következtében nem részesülhet, lévén, hogy itt az egy főre jutó hazai össztermék (GDP) magasabb, a pályázási határ felett van. Ez az igazságosnak szánt megkülönböztetés azonban a visszájára fordult. Az egészségügyi intézetek finanszírozása ugyanis nem regionális, hanem országos szinten szabályozott, független az ellátott terület GDP-termelő képességétől.

A központi régióban működő mintegy 100 önkormányzat ugyan juttathatna a magasnak mondott GDP megtermelése és elköltése kapcsán szedett adóbevételeiből, illetve a központi adóbevételekből visszaosztott pénzből az egészségügyi intézményeknek, de ezt kevés kivételtől eltekintve nem teszi. Nem teszi, mivel hazánkban az adók központosítása nagymértékű, helyben kevés marad, és azért sem teszi, mivel nem kötelező. Az önkormányzati tulajdonú kórházakhoz képest még mostohább helyzetben vannak az egyetemi klinikák és a többi, nem önkormányzati tulajdonú kórház, melyek ugyan szintén az önkormányzat területének lakosait látják el, de ehhez az önkormányzattól érdemi anyagi támogatást nem kapnak.

Dr. Weltner János a Semmelweis Egyetem Közalkalmazotti Tanácsának elnöke