Azután, hogy a Kínai Népköztársaság embert küldött a világűrbe, s már évekkel ezelőtt megsemmisített egy műholdat, a Pentagonban kevés kétség élhetett afelől, hogy a kínaiak képesek lesznek a levegőben felrobbantani egy „mozgásban levő tárgyat”. A szóban forgó kísérlet ezt a képességet dokumentálta, időzítetten és (talán tisztán) propagandisztikusan.

Ennek előtte ugyanis az amerikai kormány engedélyt adott a hadiiparban páratlanul befolyásos Lockheed-Martin cégnek, hogy körülbelül hárommilliárd dollár értékben a legújabb fejlesztésű Patriot légvédelmi rakétákból vagy félezret adjon el Tajvannak. A kínaiak erre a „barátságtalan lépésre” válaszoltak azzal a bejelentéssel, hogy immár rendelkeznek olyan fegyverzeti technológiával, amely gyanúm szerint majdnem pontos mása annak a rendszernek, amelyet a Bush-kormány óhajtott (volna) Csehországba és Lengyelországba telepíteni.

Ez látszólag fegyverkezési háború, de nem az. A Kínai Népköztársaságot Tajvan felől semmilyen veszély nem fenyegeti; ám ami ennél sokkal lényegesebb: Tajvant se a kínai szárazföld felől. A szigetre szállítandó Patriotok nem egyebek, mint üzleti tárgyak. Az Obama-kormánynak nem volt szíve lemondani három milliárdocskáról, pláne nem a mai világban. A Patriotok nem védik Tajvant Kínától, mert Pekingnek esze ágában sincs arra a szigetre rátámadni, ahonnan dollárok százmilliárdjai „támogatják” a kommunista ellenségnek minősülő, de a nap végén – ami mindennél fontosabb – mégis „kínai” anyaország fejlődését. Soha békésebb és termékenyebb viszony nem volt Tajvan és a KNK között, mint manapság.

Az egész történet a világsajtónak szállított újévi abrak. Kivált Peking mímelt felháborodása az. A rakétaügyek jottányit sem változtatnak a politikai és katonai erőviszonyokon, amitől persze az amerikaiak még tehetnek úgy, mintha elvárták volna legnagyobb hitelezőjüktől, hogy újdonatúj elfogó rakéta-technológiájukról előzetesen értesítsék őket; a kínaiak meg úgy, mintha az amerikaiak hitszegőek volnának, hiszen Tajvan „Kína része”, ahová elvileg csak az ő engedélyükkel volna bármilyen fegyver szállítható.

Peking tehát eljátssza a felháborodottat, miközben... És ez a „miközben” ad a történetnek egy különös csavart. Szerintem ugyanis inkább az amerikaiak lehetnének felháborodottak. Mert egy hárommilliárdos rakétaüzlet nem számít. Egy kínai „technológiai frontáttörés” ugyancsak nem. Az viszont nagyon is, hogy a kínaiak az istennek se engedik nemzeti valutájukat, a jüant a dollárral szemben megerősödni, s ezzel exportjukat megdrágítani. Ehelyett a minap hirtelen megdrágították saját vállalkozásaik számára a hitelt. Próbálom ezt egyszerű közgazdasági formulába önteni. Két választása volt/van Kínának. Vagy engedi, hogy olcsóbban, kisebb kamat mellett vegyél fel drága pénzt vagy azt, hogy magasabb mellett olcsót. Az utóbbi mellett döntött, miáltal megőrizte a jüan alulértékelt státusát, ami azok számára, akik nem vesznek fel hitelt, változatlanul a kedvező exportpozíciót erősíti. Ebben a háborúban nem rakéták játsszák el a nehéztüzérség szerepét, hanem a pénz. Mindegyre.