Hagyomány a rendszerváltás óta, hogy minden kormányzati ciklus elején átszervezik a minisztériumokat: részben a hatalmi osztozkodás eredményeként, részben propagandisztikus okokból. Az átszervezések hatalmas költségekkel és veszteségekkel járnak: fél évig helykeresés folyik, harc pozíciókért, szobákért, íróasztalokért, titkárnőkért. Saját tapasztalat: a környezetvédelmi és a vízügyi szakterületek – egyébként ésszerű – egyesítése után több mint egy évig tartott a zűrzavar.

A dologi kiadásokat (irodabútor, költözködés, bélyegzők, táblák ezreinek újragyártása, előre nyomott fejléces papírok tonnáinak hulladékká válása stb.) messze meghaladja a megbénult működés vesztesége. Ilyenkor kellene a helyzetet felmérni és a politikai programokat, ígéreteket a lehetőségekkel ütköztetni. Erre azonban nincs idő: pár hónappal az átszervezés után költségvetést kell készíteni. Ezért (is) lett általános gyakorlat a bázisszemléletű költségvetés: első évben nincs idő a tényleges szükségletek felmérésére, a későbbiekben pedig a politika, az érdekérvényesítő erő, nem pedig a szükségletek határozzák meg a számokat.

Még az első szabadon választott kormány megalakulásakor volt az átszervezés a legindokoltabb: ennek akkor szimbolikus jelentősége is lehetett. Mégis, akkor keletkezett viszonylag a legkisebb kár: Antall József támaszkodott az előző rendszer közigazgatási szakembereire, egészen közigazgatási államtitkári szintig megtartott őket. (Ma már közhely, hogy a szocialista kormányzás egyik legnagyobb hibája volt a közigazgatási államtitkári poszt megszüntetése: így deklarálták, ami az előző kormányoknál is vezérelv volt: minden a politika és semmi a szakmaiság.)

Az összevonások korábban semmi eredményt nem hoztak: a létszám nem csökkent, a szakmai munka pedig folyamatosan romlott. Nemcsak az igazságügyi és belügyi tárca összevonásának látványos kudarcára gondolok, hanem például az oktatási és kulturális tárcákéra is: a jelenlegi miniszter nagy súlyt helyez arra, hogy a nagyvonalú kulturális menedzser szerepében tetszelegjen, de semmit nem tett a tragikus iskolai szegregáció visszaszorításáért, a közoktatás színvonalának emeléséért, vagy a felsőoktatásnak a társadalmi szükségletekhez való szabásáért. Két kézzel szórta az állam pénzét semmire sem jó diplomák gyártására.

Korábban a közlekedési tárca beolvasztása a Gazdasági Minisztériumba járt súlyos következményekkel: a nagyberuházásoknál úrrá lett a dilettantizmus és a gyanús tendereztetés, a veszteségek tízmilliárdokkal mérhetők.

A Fidesz által esetleg létrehozandó csúcstárca propaganda szempontból szinte semmit nem ér: a „zembereket” legjobban érdeklő tárca ugyanis a Pénzügyminisztérium, ott dőlnek el a szociális kiadásokra fordítható összegek és az oktatási normatívák is. Ezt az egyszerű újságolvasó is tudja.

De hogy az összevonással a fent írt veszteségek bekövetkeznének, az bizonyos.

A legfontosabb következmény pedig az lenne, hogy az egészségügy és az oktatás elmaradhatatlan reformjai nem lesznek kellő súllyal képviselve a kormányban. Pedig e területeken lesz a legnehezebb a következő kormány feladata. Nehezíti majd a helyzetüket, hogy a leendő kormánytöbbség ellenzékben nyolc éven keresztül akadályozta a szükséges reformokat.

Ha az lenne a cél, hogy a négy fontos területet egy csúcsminiszter képviselje a kormányban, és így csökkenjen a döntésekben a szakterületek súlya a politikával szemben, akkor ez a cél teljesülhet. Sajnos.

Ám valószínűleg nem lesz csúcsminisztérium. Akármilyen kormány alakul, az lenne az országnak a legfontosabb, hogy minél kisebb átszervezésekkel, minél hamarabb munkába álljon. Fontos reformok kellenek a versenyképes, modern Magyarország továbbépítéséhez. A szakértői kormány jó alapokat hagy maga után, de azoknak, akik sok éven keresztül a változatlanság elkötelezett hívei voltak, nehéz lesz a radikális reformer szerepköre. Mégis, szorítunk nekik, azaz magunknak, az országnak.

A szerző mérnök, közgazdász