Volt idő, amikor semmit sem bíztak a véletlenre. Abraham Lincoln, a későbbi elnök és Stephen Douglas szenátor 1858-ban hét (!) szónoki párbajban tisztázta, ki lenne jobb jelölt Illinois képviseletére az USA szenátusában. Az egyórás nyitóbeszédre másfél órás válasz következett, amire félórás viszontválaszban reagált a kezdő fél. „Őszinte Abe” – a bravúros szónok, akinek a mondás szerint „soha nem hagyta el száját hazugság” – nyert, aztán ők ketten két év múlva az elnökségért is szembekerültek.

Egy évszázaddal később a Kennedy–Nixon-tévévita nyitott új korszakot a politikatörténetben. Nixon volt az esélyes: alelnökként biztosra ment a katolikus („pápista”, tehát eleve megkérdőjelezett lojalitású) Kennedyvel szemben. Aztán jött a vita, ahol a jó svádájú szenátor lemosta a szürke Nixont. Azóta is dőlt el a tévéképernyőn amerikai elnökválasztás, például 1976-ban Ford és Carter között: előbbi egy rosszul fogalmazott mondatban tagadta, hogy Kelet-Európát a Szovjetunió uralná (valójában azt akarta mondani, hogy nem ismeri el Moszkva dominanciáját). Négy évvel később a kamerák előtt otthonosan viselkedő Ronald Reagan énekelte ki a sajtot Carter szájából.

Az amerikai tévévitákat előbb a pártatlan Női Választók Ligája szervezte, ám 1988-ban kitudódott, hogy a két nagy párt titokban megállapodott a feltételekről, például a kérdéseket feltevő újságírók személyéről. Azóta a két párt által közösen ellenőrzött, tehát (legalábbis harmadik párti jelölt felbukkanásáig) pártatlan, nonprofit elnöki vitabizottság a szervező.

A modern szokás szerint három vita van, plusz egy az alelnökjelölteknek. Barack Obama és John McCaine első összecsapása több mint 50 millió nézőt vonzott. Nagy-Britanniában más a választási rendszer, a miniszterelnököt a parlamenti többség adja, de az idén ott is háromszor másfél órás tévévitát tartanak. Hasonló a gyakorlat a legtöbb demokráciában.

Az fel nem merülhet, hogy valamelyik jelölt politikai megfontolásból kitérjen – ezzel ugyanis eleve veszítene. A választópolgár úgy érzi, joga van a vitához, látni akarja a jelölteket, akik közül az egyik a következő négy évben vezetni fogja az országot. Öszsze akarja vetni őket, kíváncsi rá, hová teszik a hangsúlyokat, hogyan látják ugyanazokat a problémákat, milyen megoldásokat javasolnak.

A magyar miniszterelnök-jelölti tévéviták története nem túl hosszú, és az egyik főszereplő eddig mindig ugyanaz volt. Horn Gyula 1998-ban csak a két forduló között találkozott Orbán Viktorral – és veszített. Medgyessy Péter 2002-ben kiválóan sikerült „várakozáscsillapítás” segítségével úgy veszített, hogy végül nyert. Négy évvel később Gyurcsány Ferenc emlékezetes szócsatában őrölte fel Orbán Viktort.

Mindhárom esetre igaz, hogy a vitával a korábban hátrányban lévő járt jól, az éllovas rosszul. Innen nézve logikusnak tűnhet, ha most a fölényesen vezető Orbán elkerüli a kockázatot. Az ország azonban megérdemli, hogy a döntés előtt a mostani jelölteket is összevethesse. Mindenesetre a választás győztese azzal a tudattal nézhet a választók szemébe: megmondtam előre, mi következik. És az ilyen győzelem legitimációt ad. Márpedig a reformokhoz, mint már tudjuk, makulátlan legitimációra van szükség.