Hírek terjedtek el arról, hogy a Fidesznek milyen tervei vannak a közmédiumokkal. A híreket cáfolatok követték. Azt híresztelték és cáfolták, hogy a Fidesznek kész tervei vannak a közmédiumok összevonására, az MTI átalakítására. „Ha csak a fele igaz a sajtóhírnek, akkor is több ez, mint a magyar média teljes lenyúlásának elég agresszív terve” – állította az MSZP szóvivője.

Nincs igaza. Ha minden híresztelés igaz, az sem jelent önmagában agresszív lenyúlást, ha semmi sem igaz belőle, az sem garantálja, hogy nem ez következik. A lenyúlás ugyanis nem a közmédiumok számától és szervezeti formájától függ, és egyébként is, mindenféle ezzel kapcsolatos ötlet megfordult már valamennyi párt fejében.

Nem a formáról kellene beszélni, hanem a lényegről.

A közmédiumok létjogosultságát kétféle funkció igazolhatja és kétféle veszély teheti kétségessé. Az egyik funkció: a médiapiacon versenyképtelen, de a társadalomnak, a nemzetnek, a világnak és az örökkévalóságnak fontos kulturális értékek létrehozása, közvetítése, megőrzése.

A másik: a tisztességes és egyenlő politikai, közéleti versenyfeltételek, vitafeltételek biztosítása. A demokrácia minőségének egyik meghatározó tényezője a politikai verseny korrektségének a mértéke, a politikai verseny pedig túlnyomórészt a médiában folyik. Az egyik veszély az, hogy a közmédia tisztességtelen versenyelőnyt biztosít egyes versenyzők számára, a másik veszély pedig az, hogy közpénzek lenyúlásának eszközévé lesz.

Nézzünk vissza az elmúlt két évtizedre: mennyire érvényesültek a közmédia létét igazoló funkciók, mennyire váltak valósággá a veszélyek? Sok példát tudunk mondani persze, amikor egy-egy közmédiumban, egy-egy időszakban, egy-egy műsorban azt tették, teszik, amire a köz médiája való, de hát azért a mérleg, lássuk be, szörnyű! Ennek a két évtizednek a közmédia-története: az egypárti, kétpárti és összpárti bűnök és bűnkísérletek megszakítatlan láncolata.

Az elején ott van az állampárt és az antiliberális ellenzék közös kuratóriuma, híradópuccsa, a közepén a konszenzusos médiaelnökök koncepciós kikészítése, a Nahlik-, a Csúcs-, a Kondor-korszak, a balra, majd jobbra csonka kuratóriumok, a televízió reggeli hírműsorának gebinbe adása prominens baloldali publicisták műsorvezetésével, a végén pedig a titokban összekonspirált ötpárti médiatörvény-tervezet a teljhatalmú médiarendőrséggel és a botrányos kétpárti mutyizás a rádiófrekvenciákkal. A felsorolás nagyon hiányos és a közpénzek lenyúlására ki sem tér.

Nem az itt a kérdés, hogy hány kupacban álljon a trágya, hanem az, hogy miként tisztítsuk ki az istállót.

Lehet és kell is differenciálni, ha több helyem lenne, kifejteném (ahol több volt, kifejtettem), miért az Antall- és az Orbán-kormány médiabűneit tartom a legsúlyosabbnak, de a lényeg az, hogy nincs hiteles ellenpélda. A pártok, amilyen harsányan, éppoly hiteltelenül vetik egymás szemére bűneiket, mert a hiteles kritika önkritikával, mi több, bűnvallással kezdődne. Ki bízik benne, hogy a választások után lesz ilyen? Márpedig egyszer lennie kell.

Mit tehet ezért kívülről a közmédia névleges tulajdonosa, a köz? Közfelháborodhat és közemlékezhet.