A kétharmad ellenszere
A Republikon Intézet legfrissebb kutatása azzal a kérdéssel foglalkozik, mikor következne be, s hogyan akadályozható meg a Fidesz alkotmányozó többsége. Előrebocsátva két fő állításunkat: A Fidesz ma is nagyon közel áll a kétharmados győzelemhez – sokkal közelebb, mint az a párt hivataloskommunikációjából kiderül. Másrészt viszont, ha a Fidesz kétharmados győzelmét nem kívánó pártok – jelesül az MSZP, az MDF, az LMP és az SZDSZ – képesek egy 30-50 egyéni választókerületre korlátozódó választási megállapodás keretei között közös jelölteket állítani, a kétharmados győzelem esélye érdemben mérsékelhető.
Néhány évvel ezelőtt a jobboldali média olyan elemzésektől volt hangos, amelyek egy előrehozott választás esetére kétharmados Fidesz-győzelmet jósoltak, s maga a Fidesz is nyilvánosan foglalkozott ennek lehetőségével. Ma már a Fidesz egyre inkább tudatosan kerüli annak a megfogalmazását, hogy alkotmányozó többség megszerzésére készül. Vélhetően felismerték: bár az embereknek elegük van a kormányból, nem biztos, hogy készen állnak teljhatalmat adni Orbán Viktornak.
Ha csak a Fidesz kommunikációját figyeli valaki, az a benyomása lehet, mintha a kétharmados győzelem esélye kisebb lenne, mint korábban. Holott épp ellenkezőleg. A Fidesz mai támogatottsága mellett szinte biztosan megszerezné a mandátumok kétharmadát a magyar választási rendszer sajátosságaiból kifolyólag.
A kilencvenes évek elején sokan írtak e rendszer aránytalanságáról. Az MSZP 1994-ben a szavazatok egyharmadával a mandátumok több mint felét megszerezte. Még relevánsabb példa, hogy az együttesen a listás szavazatok 52 százalékát megszerző MSZP és az SZDSZ kétharmados többségre tett szert. Ám a 2002-es és 2006-os választások mintha elaltatták volna a közéleti éberséget a választási rendszerben rejlő aránytalanságokkal szemben. A 2002-es és 2006-os választások során mindkét nagy párt 40 százalék felett szerepelt, ám egyikük sem kapta meg a mandátumok többségét.
A 2010-es választások azonban sokkal jobban hasonlítanak majd az 1994-esre. A magyar választási rendszer aránytalansága ugyanis a pártok támogatottságának kiegyenlítettségétől függ. Ha a két legnagyobb párt nagyjából egyforma erős, és egyaránt képes egyéni mandátumok megszerzésére, akkor a választási rendszer arányosabb eredményt ad. Ha viszont az egyik tarol az egyéni kerületekben, a rendszer aránytalanná válik. Márpedig 2010-ben a Fidesz biztosan győzelmet arat az egyéni kerületek döntő többségében. A legfontosabb kérdés pontosan az, mekkora többségében.
60 szálék elég a kétharmadhoz
A Republikon szimulációja szerint a Fidesz, ha országosan 60 százalékon áll, akkor még 30 egyéni kerület elvesztése esetén is megszerzi az alkotmányozó többséget. Márpedig ilyen mértékű országos Fidesz-előny esetén gyakorlatilag kizárt, hogy ennyi egyéni kerületet elveszítsenek, így 60 százalék körüli támogatottság esetén a kétharmad biztosra vehető.
Ám ha a Fidesz ennél rosszabbul szerepel, a kétharmados győzelem már sokkal kérdésesebbé válhat. Ha 55 százalékon áll, körülbelül 20 egyéni kerület elvesztése is meggátolhatja már a kétharmados mandátum többséget. Ha a Fidesz csak 50 százalékot szerez, akkor a kétharmados többsége még inkább az egyéni kerületeken múlik. Még 50 százalékkal is meglehet az alkotmányozó többség, ha a Fidesz jelöltje szinte minden egyéni kerületben nyer (ez számításaink szerint kb. 260 mandátumot jelentene). Ám ha 10-20 kerületet elveszít, akkor az alkotmányozó többség nem lesz meg.
Mennyire reális?
A fentiekből két kérdés adódik: menynyire reális, hogy a Fidesz támogatottsága 60 százalék alatt legyen, s mennyire reális, hogy egyéni kerületeket elveszítsen? Az első kérdés kapcsán több elemző – legplasztikusabban talán Török Gábor a blogjában és Karácsony Gergely a Magyar Narancsban írt cikkében – erős érveket sorol fel amellett, hogy a Fidesz mostani magas támogatottsága részben a kampányhelyzet hiányából fakad. A 2006-os „Gyurcsány–Kuncze” szavazók döntő többsége nem küzdötte le az Orbánnal szembeni averzióját, és egyelőre kivár.
Ha ezek a ma paszszív szavazók, akik az utóbbi években vélhetően semmilyen voksoláson nem vettek részt azok eleve eldöntött volta (pl. a népszavazás) vagy tétnélkülisége (pl. az EP-választás) miatt, legalább kismértékben aktivizálódnak a kampányhelyzet és a választás „komolysága” következtében, könnyen levihetik a Fidesz támogatottságát az 50-60 százalék közötti sávba. Az alkotmányozó Fidesz gondolatától ódzkodók tehát bízhatnak a Fidesz támogatottságának csökkenésében, de abban nem, hogy ez automatikusan megakadályozza a kétharmadot. Az összes egyéni kerület megnyerése esetén ugyanis még egy 50 százalékra visszaeső Fidesz is eléri a bűvös határt.
Márpedig az ebben ellenérdekelt pártok együttműködése nélkül pontosan erre lehet számítani. Ez volt a kulcsa az MSZP és az SZDSZ 1994-es sikerének is. Akkor mindössze 10 olyan kerület volt, ahol nem a későbbi kormánypártok szerezték meg a mandátumot.
Leggyengébb körzetek
A Fidesz 2006-ban a leggyengébb körzetében az országos eredményétől 16 százalékkal maradt el: 26 százalékot szerzett az országos 42 helyett. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy ismét hasonló lesz szavazatainak területi kiegyensúlyozottsága. Ez azt jelenti, hogy ha 60 százalékon áll országosan, a leggyengébb helyén 44 százalékra számíthat. Ha 50 százalékot szerez országosan, akkor a leggyengébb körzete 34 százalékot hozhat.
Elvileg mindkét esetben elvehető lenne a mandátum a Fidesztől, ha az összes többi szavazat egy jelölthöz vándorolna. De tudjuk, hogy nem ez lesz a helyzet. Érdemes legalább tízszázalékos Jobbikkal számolni, ami rögvest azt jelenti, hogy egy 60 százalékos Fidesz mellett 46, egy 50 százalékos Fidesz mellett 56 százalékra számíthat a „másik” jelölt. Ha a Jobbik ennél erősebb – ami reálisan elképzelhető –, a „másik” jelöltre maradó szavazat tovább csökken.
Csak egyetlen ellenjelöltnek lehet esélye
E ponton érkeztünk el jelen írás fő állításához: a Fidesz kétharmados győzelme csak akkor akadályozható meg, ha e „másik” jelöltből csak egy van, vagyis, ha azokban a választókerületekben, ahol a Fidesz relatíve a leggyengébb, egyetlen jelölt képes koncentrálni a nem fideszes és nem jobbikos szavazókat. Látható: elméletileg, teljes szavazói integráció esetén még nagy országos Fidesz-előny mellett is lehetséges egy-két körzetben a mandátum elvétele. Ám ez a lehetőség azonnal elpárolog, ha e szavazók eloszlanak az MSZP, az MDF, az LMP és talán az SZDSZ között. Bár a második fordulóba e pártok közül csak egynek a jelöltje jut be, tudatos előzetes kommunikáció és megállapodás nélkül a kieső pártok szavazói a második fordulóban otthon maradhatnak, és így a Fidesz szerzi meg a mandátumot.
A Fidesz alkotmányos többségének megakadályozásához a kulcs a Fidesz-ellenes szavazók integrálása azokban a körzetekben, ahol a Fidesz a leggyengébb. Ez az integráció pedig leghatékonyabban közös egyéni jelöltállítással érhető el, mégpedig már az első fordulóban. A közös jelöltre a szavazók másképp tekintenek, mint a két forduló közötti megállapodásokra Az LMP, az MDF, az MSZP és az SZDSZ szavazói sokkal nagyobb eséllyel tartanak ki a második fordulóra is pártjaik közös jelöltje mellett, mint ahányan elmennének szavazni akár pártjuk felszólítására is egy másik – korábban ellenfélnek definiált – jelöltre.
Konkrét példa
Vegyünk egy konkrét példát: A budapesti Újlipótváros a Fidesz egyik leggyengébb kerülete: országosan is az egyik legjobb esély a Fidesz mandátumának elvételére. Mi történik itt, ha a fenti pártok külön indulnak? Az MSZP ugyan országos átlagánál sokkal jobban szerepel, ám az erős liberális mag miatt jól szerepel az MDF, az LMP és az SZDSZ is. Így összességében a Fidesz megelőzi az MSZP-t, de nem nyer az első fordulóban.
Ezzel szemben az LMP vagy az MDF könnyen megelőzheti a Jobbikot, aminek hatására a második fordulóra egy szocialista, egy fideszes és egy LMP- vagy MDF-jelölt jut. Az eredmény kiszámítható. Az első forduló jobbikos szavazói a másodikban átszavaznak a Fideszre. A kieső balliberális szavazók többsége az MSZP-re voksol, ám néhányan a bejutott kisebb pártra, amely egyébként megtartja saját szavazóit is. Az eredmény: a balliberális többség megoszlik, a Fidesz szerez mandátumot.
Ám ha az MSZP, az MDF, az LMP és az SZDSZ már az első fordulóban együtt állít jelöltet, más a helyzet. Számításaink szerint 55 százalék alatti országos Fidesz-győzelem esetén már az első fordulóban nyer a balliberális jelölt. De ha nem, akkor a második fordulóra a Jobbik jut be a Fidesz és a közös jelölt mellett. A jobboldal marad megosztott, és a balliberális jelölt nyer.
Újlipótvárosban különösen erős a balliberális oldal, ám a következtetések – kevésbé egyértelműen – érvényesek számos olyan kerületre, ahol a Fidesz gyenge: azokban is a Fidesz-ellenes tábor integrálása lehet a Fidesz megállításának kulcsa.
A közös jelöltállításra Magyarországon jellemzően úgy tekintenek, mint ami pártok közötti szoros, stratégiai jellegű együttműködést és a programok valamiféle konvergenciáját jelenti. Ezt elfogadva a fenti négy párt közös jelöltállítása nem reális: e pártoknak nem érdekük úgy feltűnni saját választóik előtt, mintha „hasonlítanának” egymásra.
A fenti percepciót azonban nem kell szükségszerűen elfogadni. Elég idő van a választásokig ahhoz, hogy e pártok világossá tegyék: létezik taktikai jellegű, egyetlen célt szolgáló, csak a jelöltállításra korlátozódó együttműködés. Bármiben is különböznek ugyanis e pártok, a Fidesz kétharmados győzelmét egyikük sem kívánja. Ráadásul szavazóik is ugyanezt gondolják. E kétharmad megakadályozása érdekében más, egyébként rivális pártokkal összefogni nem a pártok profiljának feladását, hanem szavazóik alapvető preferenciáját tükröző, racionális döntést jelentene.
A Fidesz és az MDF 2002-ben az itt vázoltnál sokkal komolyabb, teljeskörű, listás együttműködést valósított meg; enélkül az MDF ma nem lenne a parlamentben. Mégis: már a választási vereség napján látszott, hogy Dávid Ibolya és Orbán Viktor fényévekre vannak egymástól, a 2004-es EP-kampányban pedig az MDF már nyíltan támadta a Fideszt. A választók tisztában vannak vele, hogy a közös jelöltállítás nem feltétlenül jelenti azt, hogy a pártoknak – vagy szavazóiknak – „szeretniük” is kell egymást. Sőt még értékelhetik is, hogy pártjaik képesek egy közös cél érdekében okos megállapodásokat kötni.
Tehát: ha a Fidesz támogatottsága a most mérthez képest némileg visszaesik, az alkotmányozó többség megakadályozása az MSZP, az MDF, az LMP és az SZDSZ vezetőin múlik.
A szerző politológus, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója
