Rétváriék Labanino állításával ellentétben nemcsak a „múltból dicsőítőnek tartott” események hangsúlyozását és a „határon túli magyarok skanzenként való használatát” értik hazaszeretetre nevelés alatt, hanem „nemzeti kultúránknak és hagyományainknak a huszonegyedik század igényeinek megfelelő, a fiatalok érdeklődését megragadó módon történő oktatását”.

L. R. több bekezdésen keresztül foglalkozik a magyar fiatalság történelemtudásának hiányosságaival, amelyért természetesen a magyar jobboldalt okolja: „…a magyar jobboldal, úgy tűnik, még ezt a minimális tudást is sokallja” – írja. Arról persze nem olvashatunk, hogy ezt honnan veszi és miért következne a hazaszeretetre nevelés NAT-ba emeléséből a diákok történelemtudásának további romlása. Arról sem ír Labanino, hogy éppen a Magyar Bálint nevével fémjelzett liberális oktatáspolitika tesz meg mindent immár két évtizede azért, hogy a diákoknak – a „kompetenciaalapú oktatás” bűvös jelszavának szellemében – minél kevesebb tényanyagot kelljen megtanulniuk az általános és középiskolákban.

A cikk csúsztat a 2004-es népszavazásra vonatkozó megállapításaiban is, hiszen állításával ellentétben a Fidesz és a KDNP nem állította „teljes politikai súlyát és szervezetét” a Magyarok Világszövetségének kezdeményezése mögé. A jobboldali pártok csak akkor kezdték meg kampányukat az „igenek” mellett, amikor a referendum megtartása már biztossá vált.

Magam sem értettem egyet Patrubány Miklós felelőtlen és magamutogató kettős állampolgárságról szóló népszavazási kezdeményezésével, a referendum kiírása után viszont már nem láttam más lehetőséget a „kármentésre”, mint az „igenek” melletti érvelésre és az igennel szavazásra. Nem a „kormány megbuktatása érdekében”, nem Patrubány kedvéért, de még csak nem is a jobboldali pártok népszerűségének növelése érdekében, hanem – sok százezer honfitársamhoz hasonlóan – a határon túlra szakadt magyarok iránti szolidaritásom kifejezéseképpen tettem.

A hazaszeretetre nevelés fontosságának hangsúlyozása egyáltalán nem azt jelenti, hogy a jobboldal meg akarja mondani, hogy ki a jó magyar, elő akarja írni, hogyan kell tanítani a magyar történelmet és „ki kell rekeszteni” azokat, akik ezzel nem értenek egyet. Senki nem akarja előírni, hogy az állampolgárok hogyan viszonyuljanak hazájukhoz, az azonban biztosnak látszik, hogy cselekvő hazaszeretet, közös nemzeti célok és a magyar nemzet tagjainak egymás iránti szolidaritása nélkül nem leszünk sikeresek. Ahogy Sulyok Dezső fogalmazott egykor: „A nagy egységek kialakulása elkerülhetetlen, azonban ezekben a nagy egységekben is mint nemzetek fogunk elhelyezkedni, és csak az a nép fog majd a nagy egységekben is bizalmat és megbecsülést kiérdemelni, amely a maga nemzeti gondolatát megbecsüli és nem veti meg.”

Thaisz Miklós, a budapesti Szent Margit Gimnázium tanára