Ki is ment a hivatali vizsgálóegység és nem is tértek vissza dolguk végezetlenül. Megbüntették a szerelőt, mert a háza előtti vízelvezető árok fölé tömör betonból áteresz (mondjuk, egy szimpla betoncső) nélkül épített beállót, így megszakította a csapadék útját. Fellebbezett és nyert, mert a nevezetes utca, meg amúgy az egész falu fele hasonló kocsibejárókkal díszelgett, így aztán büntetni kellett volna mindenkit.

Mindezt – a tulajdonképpen önmagában pimpfli ügyet – azért volt érdemes most éppen felemlegetni, mert a hírek szerint ismét végletes, másod-, meg harmadfokokban mért belvízhelyzet keseríti az úgynevezett lapos területek életét, a víz miatt bekövetkező agrárkárokat már megint milliárdosra becsülik az arra illetékesek. És majd alighanem lesz ismét valamiféle kompenzáció is, elvégre az állam nem hagyhatja magára a szegény, önhibájukon kívül bajba került elöntötteket.

És ebben akár meg is nyugodhatnánk, ha például nem jutna eszünkbe egy végtelenül egyszerű eszköz, a neve kapa, és arra jó, hogy csak úgy gumicsizmásan kiárkoljunk olyan területeket, ahol éppen felgyűlt a hirtelen leszakadt víz. Vagy nagyüzemi változatban: az amúgy is rendelkezésre álló gépekkel nekimegyünk a száraz nyárutón a begazosodott, vagy uram bocsá’, szeméttel feltöltött elvezető ároknak.

De mi mostanában ilyen helyzetekben a segélyért kuncsorgást, vagy rosszabb esetben az egyszerűbb asztalcsapkodást választjuk és dühöngünk, ha szembe találjuk magunkat egy mindennapi életünkben mellesleg oly igen logikusnak tűnő rendszabállyal, amelyről egyébként fogalmunk sem volt. És vajon hány ilyen akad még?

Persze, kultúrember általában sem szemetel, de arra vajon hányan gondolnak, hogy – mondjuk – igenis környezetvédelmi bírságban részesíthető lenne mindenki, aki ólomtartalmú hulladékot dob a közkukába? Külön-külön éppolyan apró, szinte szóra sem érdemes dolgocskák ezek, mint a fészerben rozsdásodó, haszna nem vett ároknyitó kapa, de lustasággal és nemtörődömséggel ebben az országban az összes ár- és belvízcsináló folyót el lehetne rekeszteni.

Az egyik dél-magyarországi agrár-kutatóintézetben – bizonyos sivatagosodási gondok okán – nemrég kísérletet végeztek arról, hogy a mélylazított talaj miként bánik el a belvízzel, és az így tárolt csapadék mennyi pluszhozamot termelhet. A hozamnövekedés és kárcsökkentés egyenlege hektáronként 22 százalék volt.

Az asztalcsapkodó autószerelő csőbeépítése a bejáró alá végül úgy tízezret kóstált, plusz egy kisebb árok fél délutánnyi kialakítása is szükségeltetett. Fillérekről beszélünk tehát. Ma a belvíz elleni intenzív védekezéssel a Velencei-tó teljes vízmennyiségét mozgatjuk meg szinte már évente, nagyon súlyos milliárdokért. Talán lenne min elgondolkodnunk kicsiben és nagyban egyaránt.