A próbatétel ideje
Nehéz idők járnak a döntéshozókra. Oly korban élünk, amelyben az események alig megjósolhatóak. A világ állandó mozgásban van. A kihívások hatalmasak. Ráadásul a legtöbbjük esetében a helyes rövid távú taktika szöges ellentétben áll a helyes hosszú távú politikával.
A gazdaságot, a klímavitát és a biztonságot illetően a közvetlen kényszer egy irányba mutat: növelni kell a kormány szerepét a gazdaságban, a klímavédelem kérdését tegyük félre pénzügyileg kedvezőbb időkre, s lépjünk ki a globális terrorizmus ellen viselt háború elkötelezettségéből. A helyes hosszú távú politika viszont mindhárom kérdésben éppen ellentétes irányt követel. Hogyan hidaljuk át ezt az ellentmondást?
A gazdaságban a majdnem általános, konvencionális vélemény az, hogy a bankrendszer összeomlása után az államnak kell közbelépnie, mert a piac kudarcot vallott. Sürgősen újra kellett olvasni Kenneth Galbraith A nagy 1929-es összeomlás (The Great Crash of 1929) c. művét és a keynesianus értekezéseket. És valóban: a piac kudarcot vallott, az államnak közbe kellett lépnie. A fiskális és pénzügyi ösztönzők közvetlenül is nagyon fontosak voltak, de ezen túl azt isjelezték, hogy a kormány erejét kell felhasználni az összeomlás elkerülésére.
Ám, ha elkezdjük boncolgatni, hogy miképp akarunk a bajból kilábalni, miféle jövőt kívánunk megteremteni, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy szükségünk van az állam folytonos beavatkozására. Ellenkezőleg, arra van szükségünk, hogy a magánszektor visszanyerje vállalkozó szellemét, megújuljon és megerősödjön. Óvatosnak kell lennünk tehát a szabályozásban; így a hitelekhez való hozzáférés korlátozásában; és el kell kerülnünk a protekcioniumust is.
Igaz, a magánszektornak jelentős szerkezetátalakításon kell keresztülmennie, és a válságban felgyülemlett hatalmas deficitet csökkentenie kell. Ez egyben az államnak és szolgáltatásainak radikális átstrukturálását is jelenti. De végső soron az üzleti világnak és nem a kormánynak kell a gazdaságot előrevinnie. Az a kijelentés, hogy „a piac elbukott”, túlságosan és riasztóan általános. A piacnak csak egy része vallott kudarcot, ám ebben a kudarcban részük volt a kormánynak és a szabályozóknak is. Végül is a magánszektor kreativitása mutatja majd meg nekünk a fellendülés útját. A következő hetekben, hónapokban tehát olyan döntéseket kell hoznunk, amelyek segítik a magánszektort, nem pedig ártanak neki.
Bármekkora is a pénzügyi nyomás, ha úgy gondoljuk, hogy a Föld klímája megváltozik az ember tevékenységének következtében, akkor a jövőben olyan pályára kell állítani a gazdaságot, amely csekély szén-monoxid-kibocsátással jár. Ez nem jelenti azt, hogy irreális javaslatokkal hozakodhatunk elő, hiszen egy új, a kyotói jegyzőkönyvet felváltó globális egyezményért küzdünk. Nem szabad a legjobbat a jó ellenségévé tennünk. Léteznek nagyon fontos dolgok, amiket a jelenlegi tudásunk alapján is megtehetünk az erdőirtás ellen, a energiahatékonyság növelése és a megújuló energiaforrások hasznosítása terén, hogy a következő évtizedben komoly változásokat érjünk el. Szükségünk van tehát a kezdeményezéseket összefogó, hosszú távú keretmegállapodásra. Ezt az ügyet nem lehet félretenni!
Kína komolysága – és most már Indiáé is – e kérdésben, továbbá Brazília és mások lelkesedése a feltörekvő piacokon, hogy részt vegyenek a klímaváltozás elleni harcban: mindez óriási lehetőség, amit meg kell ragadnunk. Ami pedig a Nyugatot illeti, emlékeztessük magunkat a százdolláros olajárra. Vannak elrettentő tapasztalataink az energiabiztonság területén, amelyek megmagyarázzák, miért kell megváltoztatnunk a gazdaság jellegét, miért kell csökkentenünk a szénhidrogén-függőséget.
Talán a biztonság kérdése a legnehezebb. A közvélemény egy része számára – amely érthetően elkereseredett afganisztáni és iraki katonai szerepvállalásunk elhúzódása és a halálos áldozatok miatt – rokonszenves az el nem kötelezettség eszménye. De ebben az esetben is el kell döntenünk, igazából miben is hiszünk.
Az érveket épp azok szolgáltatják, akikkel szemben állunk: terrorcselekményekkel, a polgári lakosság megfélemlítésével és a nemzetközi közösség kifejezett és világos akaratának való ellenszegüléssel.
Egyértelmű, hogy az emberek felelős kormányt kívánnak, a törvény hatalmát és azt, hogy sorsuk felett maguk rendelkezzenek. Akik viszont terrort alkalmaznak, Afganisztánban, Pakisztánban, Irakban, Szomáliában vagy másutt, azok destabilizálják e nemzeteket, s lehetetlenné teszik, hogy az emberek békében éljenek. Az elkötelezettség felmondása nem jelentené beavatkozásunk megszűnését, mert ezzel kiszolgáltatnánk a lakosságot azoknak a szélsőséges erőknek, melyek súlyosan fenyegetik az emberek hétköznapi életét, azt a békés életet, amire a mi támogatásunkkal ők törekednek. Tehát bármily nehéz, megtaláljuk a helyes utat, csak tudnunk kell, miben hiszünk és miért.
Itt az ideje – minden bizonytalanság ellenére is – a tisztázásnak, ami csak szilárd meggyőződéseken alapuló, kidolgozott stratégia eredménye lehet.
A szerző 1997–2007 között az Egyesült Királyság miniszterelnöke
