Talán nem meglepő, hogy a nemzetpolitika egyik fő célja a jövőben – évtizedek negatív tapasztalataiból kiindulva – a külhoni magyarsággal kapcsolatos magyarországi szolidaritás- és tudásdeficit s az előítéletek mérséklése lesz. Ennek egyik leghatékonyabb eszköze a Kárpát-medence történelmi, kulturális és közéleti valóságának minél teljesebb megismertetése a magyarországi társadalommal. Ez a tényelvű megközelítés – amely a jövőben remélhetőleg a közoktatás szintjén is megjelenik –, eleve szükségtelenné teszi a szerzőnek a valóság tankönyvi meghamisításával, az osztálytermeket elárasztó skanzenszemlélettel kapcsolatos aggodalmait. Még kevésbé látom értelmét azon történelmi tények ellenpontozásszerű felsorolásának, amelyekről a szerző szerint a magyar diákok csak keveset tudnak. Ugyanis ezeknek az ismeretanyagoknak az elmélyítése, s a Kárpátmedencei és külhoni magyar valóság megismertetése nem értelmezhetők egymással ellentétes törekvésekként. Azzal pedig végképp nehéz azonosulni, ha valaki egy nemzet, nemzetiség, felekezet vagy társadalmi csoport történelmi szenvedéseiről, veszteségeiről szóló diskurzus megbélyegzésére olyan stigmákat alkalmaz, mint „áldozati szerep” vagy „sérelmi politika”.

Molnár Gusztáv filozófus három éve a következőket írta a határmódosítás nélküli nemzeti reintegrációról: „Ez nem azért tragikus, vagy ha úgy tetszik, végzetes, mert mint cél elfogadhatatlan, hanem azért, mert az ország másik fele a Kádár-rendszerben

igazán legitimmé váló kis-Magyarországot tekinti normálisnak. Ez talán a legmélyebbről jövő oka annak az egyre kézzelfoghatóbb és egyre több területen megmutatkozó ténynek, hogy Magyarországon ma két nemzet és két ország viaskodik egymással a konszenzus minden esélye és reménye nélkül.” (Molnár Gusztáv: Magyar fátum. Magyar Hírlap, 2006. november 9.)

Ennek a Kádár-érában gyökeredző szemléletmódnak az egyenes következménye az a nagyszabású nemzeti önkirekesztés, amely mértékét, intenzitását, sőt alkalmi politikai és médiatámogatottságát tekintve egyedülálló a kontinensen. A Sík Endre által jóléti sovinizmusnak nevezett jelenség (melyet én inkább kisnemzeti nacionalizmusnak neveznék) gyakorlati megnyilvánulásait külhoni magyarok határállomásokon, okmányirodákban, munkahelyeken, iskolákban, szórakozóhelyeken és köztereken évtizedek óta számtalanszor tapasztalhatták.

Egy 2003-as vizsgálat során a megkérdezettek 76 százaléka válaszolt úgy, hogy magyarnak az tekinthető, aki magyar állampolgár; 70 százalék tartotta fontosnak, hogy az illető Magyarországon is szülessen, 75 százalék szerint pedig itt is kell élnie. (Magyar Narancs, 2004. november 18.) Ez a „népi” szemléletmód még a politikai nemzet kategóriáját abszolutizáló értelmiségi radikalizmuson is túltesz – hiszen ez utóbbi reprezentánsai soha nem vonták kétségbe a szabad identitásválasztás jogát és eredményét. Nyilvánvaló, hogy a felmérés által kimutatott társadalmi attitűd egyetlen jó érzésű ember számára sem fogadható el, és a megváltoztatásában az államnak – alkotmányos felelősségénél, tekintélyénél és intézményianyagi lehetőségeinél fogva – kezdeményező és irányító szerepet kell vállalnia.

Mivel pedig a hamis előítéletek semlegesítésére a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldást az adott közösségekről, az általuk teremtett értékekről szerzett személyes tapasztalatok, élmények jelentik, az állam azzal tehet a legtöbbet, ha meghatározott tantervi keretek között, az oktatási autonómia teljes tiszteletben tartásával anyagilag támogatja a diákok, elsősorban az érettségi előtt állók fakultatív iskolai tanulmányútjait a Kárpát-medence határon túli régióiba. Az így megszerzett tudás a történettudományi elemeken túl irodalom-, művészetés tudománytörténeti, földrajzi és régióismereti, néprajzi, szociológiai, valamint politológiai ismeretanyagokat is magában foglalhat. Azok a tanulmányutak, amelyek a Kárpát-medence más nemzetek által lakott történelmi régióiba irányulnak, lehetőséget adnak a történelmi Magyarország területén élő – és nem egy esetben a jelenlegi országot is gazdagító – nemzetiségek és felekezetek történelmének, kultúrájának közvetlen megismerésére, beleértve a korábbi együttélési modellekkel, a sajátos közép-európai multikultúrával kapcsolatos ismereteket is. Ez az iskolai turizmus – ha általánossá és rendszeressé, tehát tömegessé válik – számos pozitív hatást eredményezhet. Ezek közül a legfontosabbak a következők.

– A személyes kapcsolatok számánaknövekedése, ami a határ innenső oldalán a szolidaritás erősödését, a túloldalán pedig az utóbbi években felhalmozódott bizalmatlanság csökkenését eredményezheti.

– A magyar kisebbségek elleni negatívérzelmekre építő belpolitikai kampányok potenciális társadalmi bázisának erodálódása, a demokratikus közérdekkel összhangban.

– A magyar nyelv felértékelődése a határon túli szolgáltatóiparban, kivált a turisztikai és vendéglátó-ipari szektorban.

– Az említett ágazatokban keletkező bevételek révén a helyi magyar közösségek gazdasági gyarapodása.

Ezek olyan hasznos, felvállalható célok, amelyekkel közéletünk minden szereplője bátran azonosulhat. Ezért elvárható és szükséges is lenne az össznemzeti szolidaritást célzó parlamenti és kormányzati kezdeményezések mindenkori ellenzéki támogatása. A külhoni magyarokkal kapcsolatos negatív társadalmi képzetek leküzdése persze nem helyettesíthet semmilyen más társadalmi előítélet elleni küzdelmet. Ugyanakkor a kisnemzeti nacionalizmus ténye, illetve ennek elhallgatása az általános társadalmi intoleranciát erősíti.