Az állítások tételes vizsgálata egy olyan diskurzust vonna magával, amelyik a téma felvetőit bizonyos mértékben már igazolná is, a téma napirendre kerülése önmagában is komoly eredmény. A tételekhez való eljutás kockázatát a vádaskodók nem érzékelik. A demokrácialeépítési vád baloldali politikai haszna ugyanis a következők miatt megkérdőjelezhető:

– a magyar társadalom számára a demokráciaellenesség nem kellően erős vád, s nem aktivizálja a szavazókat;

– a következő kormányzatot már előzetesen demokráciaellenesként prejudikálni épphogy nem demokratikus magatartás, s az emberek sem szeretik a vádaskodót, a vádaskodó könnyen kerülhet a rosszindulatú rágalmazó pozíciójába;

– végezetül arról is lehetne vitát nyitni, hogy nem csak egyféle demokrácia van, így a liberálisok által felfogott demokrácia avagy a Fidesz rendteremtési szándékával létrejövő demokrácia két különböző, ám a nyugati példákkal megtámogatható demokrácia.

A politikai korrektség a diplomatikus nyelv, a felesleges sértegetés elkerülését jelenti. Politikailag korrekten a demokráciaellenes kritikákat csak visszamenőleg szabad használni: el lehet mondani, hogy a rivális miért nem demokrata, mert – korábban – ezt és ezt tette. Előrevetíteni, s azt állítani, hogy a meglévő demokratikus rendszer lebomlása fog bekövetkezni, ráadásul magában foglalja azt az állítást is, hogy a még regnáló, de választási vereségre készülő hatalom működése demokratikus volt. Vagyis politikai elfogultságot is sejtet. (Medgyessy Péter közszolgálati finanszírozási modellje, az előfizetési díj eltörlése nem felelt meg az európai demokráciaelvárás szempontjainak, Gyurcsány Ferenc őszödi beszéd utáni hatalommegtartása pedig még a hazainak sem.)

A nyilvánosságban lefolytatott „ki a demokratább, a jobb- vagy a baloldal?” vitából a baloldal is kijöhet rosszul, mondván, hogy összekeverték a strukturálatlanságot – a köznyelv szavával a kuplerájt – a demokráciával.

Az ma még kérdéses, hogy a Fidesz – avagy a jobboldalhoz közel álló média – miként kezeli majd a liberálisok stratégiáját, mert úgy tűnik, tanúi lehetünk már a „Fidesz lebontja majd a demokráciát” politikai kampánynak. Lehet, nem kívánnak foglalkozni vele, de az is lehet, hogy kifigurázzák. Előbbire lehet példa Bayer Zsolt Debreczenire tett néhány megjegyzése e témával kapcsolatban, utóbbira a Demokratikus Charta „Mi lesz, ha jön?” rendezvényének kommentálása: http://index.hu/belfold/2009/10/31/hany_halalos_aldozata_ lesz_a_fidesz-lagereknek/?rnd=718). Több lehetőség adódik, akár az is, hogy verseny kezdődik magáért a szóért, ki is birtokolhassa a „demokrata” jelzőt. Láttunk már ilyen nyelvpolitikai küzdelmet, folytatott már versenyt a két oldal a „liberális” szóért, melyben Antall József magát tartotta liberálisnak, s folyt/folyik a „polgári” szóért is, ahol a szocialisták is polgárnak tartják magukat.

Álláspontunk szerint a „demokrácialebontó lesz a Fidesz” kampány különösen a liberális baloldal számára önsorsrontó. A fentebb felsoroltakon kívül azért is, mert elsősorban a magát liberális értelmiségnek tartókból indul ki, ahelyett, hogy például a politikusok PR-stratégiája lenne. (S ezzel nem azt kívánjuk mondani, hogy egyáltalán nem helyes, hanem azt, hogy kampánytechnikailag sem jó.)

Bármely ideológia egyébként csak úgy tarthatja tisztán magát, ha nem keveredik bele túlságosan az aktuálpolitikába. Az ideo lógia lángjának őrzője lehet akár a párt, akár a párt körüli értelmiségi holdudvar. Ha ezek túlságosan szembekerülnek a körükből kikerült hatalom birtokosával vagy épp ellenkezőleg, maguk helyettesítik a hatalom gyakorlóit, akkor szétesés következhet be. Alighanem az SZDSZ-en érhető tetten leginkább az ideológiát képviselők hatalommal való összeolvadásának káros folyamata. A demokrácia lebontásával való riogatás PR-kampánya pedig példa arra, hogy az értelmiségi holdudvar veszi át a politikai stratégiáknak nemcsak a kijelölését, hanem az aktív végigviteli próbálkozását is.

Mondhatjuk persze, hogy a liberális oldal – mivel pártként szétesett – rákényszerül arra, hogy akárcsak hajdan a Demokratikus Charta megalakulásakor, amikor még nem fonódott össze az MSZP az SZDSZ-szel, és Csurka ellen kellett megszerveződni, az értelmiségen keresztül jelenjék meg. Mivel a liberális értelmiség túlságosan pragmatikus, hatalmi aspirációk alapján idomult, ezért felmerülhet a vád, hogy jelenleg is pragmatikus, politikai érdekek mozgatják a politikailag korrektnek aligha nevezhető – Orbán Viktor jövőbeni országlásában bekövetkező – demokrácialebontási fenyegetést.

A liberálisoknak nem csak azért vesztőhelye Magyarország, mert nálunk nincs fogékonyság a liberális értékrendszerre. Ez így nem is igaz, miért ne lenne annyi – ha nem több – fogékonyság, mint másutt. A probléma inkább magában a liberális párt és értelmiségi közösség premodernitásában, strukturálatlanságában keresendő.

Minden pártnak szüksége van elvek mentén történő öntisztításra, s az a párt a szerencsés, amely hatalomra kerülve is képes erre az öntisztulásra. A pártvezéri, illetve miniszterelnöki funkciók szétválasztása, az értelmiségi holdudvar és az aktív politizálást vállalók közti elkülönülés, a valamelyik oldalhoz húzó újságírók saját oldalukkal szembeni távolságtartás-képessége mind-mind fontos eleme a modernitásnak. E tekintetben joggal mondhatjuk, a többi hazai párt sem sokkal jobb, és az sem látszik, hogy a jövőben tanulnának egymás hibáiból. Ennyi jóslást talán mi is megkockáztathatunk magunknak.

A szerző médiaszociológus