November 3-án ezeken a hasábokon egy, az utolsó perceit élő, áttétes rákbeteg orvosnő öngyilkossági kísérlete közben bekövetkezet borzalmas haláláról írtam. A cikkhez a NOL-on hetvennyolc tanulságos hozzászólás érkezett. A hetvennyolcadikból idézek „…attól alakult a vita ilyen jól, mert mindenki komolyan állt a komoly témához, és érdeklődéssel figyelt a másik véleményére”. A cikk végén több kérdést tettem fel magam is: „Ezt a szörnyű véget érdemelte? Nem érdemelt volna segítséget a távozásához, ha már erre a végső tettre elszánta magát?”

Ha annak a kornak a szellemiségén túllépve megkért volna dr. R. A., akkor orvosként jó lelkiismerettel segítettem volna neki békében, tisztességben, emberi méltóságának maradékát megőrizve eltávozni ebből, a számára elviselhetetlenné vált világból.

A „mi lehet a jó megoldás?” kérdésre próbálok válaszolni.

Úgy gondolom, hogy az ember világképe korlátain belül szabad akarattal rendelkezik, miként azt a Szentírásban is megfogalmazták. Ez a szabad akarat a mi erkölcsi világképünk kialakításában meghatározó Ó- és Újtestamentumban is megnyilvánult, többek között az alma leszakításában, Káin bűnében, Ábrahám megkezdett emberáldozatában, Lót lányainak felkínálásában, Jézus áldozatában és halálválasztásában, majd később a keresztények önfeladásában, mártírsorsválasztásukban... és sorolhatnám tovább.

A zsidók és a keresztények Szentírása és az e vallásokat vallók története is számos olyan esetet ismer, amikor az egyének szabad akaratukból a halált választották számukra meghatározó okok miatt. Az Ótestamentumban több öngyilkosságról olvashatunk, egyebeken kívül arról, hogy Saul vesztett csatája után segítséget kért öngyilkossága végrehajtásához.

Sámson önmaga életét is kioltotta az ellenségeivel együtt. Keresztelő Szent János el nem némuló szavaival saját halálát hozta a fejére. A zsidók harmadik felkelésének végén, Kr. u. 73-ban Maszada erődjének még megmaradt védői – látván a rómaiak utolsó készülődését és a reménytelenné vált helyzetüket – sok százan közös öngyilkosságot határoztak el. Ehhez kisorsolt társaik segítségét kérték. Csak az utolsó vetett önkezével véget életének, a többit társaik segítették a végzetes lépés megtételében. E példák is azt mutatják, hogy az erkölcsi mértékül szolgáló, isteni kinyilatkoztatásnak tartott írásban, valamint annak előírásai szerint élők között is elfogadott volt a szabad akarat megnyilvánulása. Akkor is, ha az az élet befejezésére irányult.

Ezek és még sok más példa alapján számomra is elfogadható korunknak az az erkölcsi és büntetőjogi hozzáállása, mely tudomásul veszi az embernek az öngyilkossághoz való jogát és amelyik nem tiltja az öngyilkosságot. Sokat látott orvosként úgy vélem, hogy vannak olyan különleges helyzetek, amikor az öngyilkosságra készülő szerencsétlen sorsú embertársunknak segítséget kellene nyújtani a fájdalommentes, békés eltávozáshoz. És ennek a segítségnek lehetőleg közvetett vagy közvetlen orvosi segítségnek kellene lennie. A segítségnyújtást azonban büntetni rendeli – emiatt is helyteleníthető – a magyar Büntető törvénykönyv 168. §-ban megmutatkozó alapelv és szándék, mely az öngyilkosságban közreműködőt öt évi börtönnel fenyegeti. Ez a büntetési tétel a mai Európa legszigorúbb megtorlása. Sok olyan állam van, mely akkor sem bünteti az öngyilkosságban történő segítségnyújtást, ha abban az országban nem engedélyezett az eutanázia. A közelmúltben számos nyugat-európai országban és két amerikai szövetségi államban hosszas társadalmi viták után „segített öngyilkosság” formájában engedélyezték a meghívott halált. Azokban az országokban a társadalmi igényekhez rugalmasan alkalmazkodott a törvénykezés.

Miért fontos ennek a lehetőségnek a megnyitása Magyarországon is? Leginkább azért, mert mint egy a szabad polgárok közül, én is magam kívánom sorsom azon részét irányítani, melyre hatással lehetek. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy miként életünk folyamán legtöbbször, válaszút elé kerülve sorsunkról, további életutunkról szabadon, magunk dönthessünk – életünk végén is, az életünk végéről. E nehéz időkben ne mások állította korlátok szabják meg a gyógyíthatatlan betegségünk miatt ránk váró szenvedések hosszát.

Mi érthető az öngyilkosságban indokolt esetben nyújtott orvosi segítségen?

Indokoltnak azokat, a beteg kérésére indított kérelmeket tartjuk, amikor gyógyíthatatlan, orvosi értelemben a vég felé közeledő, testi betegségben szenvedő embertársaink úgy látják, hogy további testi és lelki szenvedés vállalása már értelmetlen, és ezt ismételten megerősíti mind a beteg, mind az orvosa. Ha egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a betegnek a betegsége miatt megszűnt az életben maradásához fűződő érdeke, akkor kezelőorvosának – jól szabályozott módon, a beteg kérésére – független és érdektelen orvosok vizsgálatát kell kérnie. Ezek egyhangú beleegyező véleményét követően a kezelőorvos vagy más orvos a betegnek segítségére lehet az öngyilkosságában.

A segített öngyilkosságon azt értjük, hogy a beteg kezelőorvosa vagy egy másik orvos – a leírt módon való engedélyeztetés után – halált okozó szereket ír fel receptre, melyeket a beteg vagy maga vesz be, vagy injekcióban bead magának, esetleg úgy, hogy orvosa az injekcióbejuttatást megkönnyítve infúziót köt be neki.

Ezen szabályozás a javallatfelállításban, valamint a halált okozó szerek kiszolgáltatásának engedélyezésében elengedhetetlennek tartja az orvosok részvételét. A kivitelezésben már mások, esetleg családtagok közreműködését azonban nem zárja ki.

A javasolt eljárások bevezetésének több feltétele is van. Ezek egyike, hogy töröljék a büntető törvénykönyvből – miként az sok más országban is van – az öngyilkosságban való segélynyújtást, mint büntetendő tételt. Ennek a lehetősége most, amikor a Btk. korszerűsítése és újrafogalmazása napirenden van adott és kézenfekvő, valamint az európai jogfejlődéssel is összhangba lévő lenne.

Az orvos segítette öngyilkosság engedélyezésének második feltétele az, hogy a társadalmi közvélemény és az orvosok többsége is elfogadja ennek szükségességét. Az 1997. évi egészségügyi törvény már engedélyezte az életmentő és életfenntartó kezeléseknek a gyógyíthatatlan beteg általi viszszautasítását. Ez a rendelkezés más néven ugyan, de a passzív eutanázia elfogadását és törvényesítését jelentette: hiszen a beteg kívánságára megengedte az élet szándékos megrövidítését azzal, hogy lehetővé tette bizonyos élet-meghosszabbító orvosi beavatkozások mellőzését. Az Alkotmánybíróság az Egészségügyi törvény ezen rendelkezéseit 2003. évi határozatában alkotmányosnak ítélte. Ellenben az orvos segítette öngyilkosságok már az aktív eutanázia fogalomkörébe tartoznak. A különbség a két eljárás között az, hogy a passzív eutanázia esetében nem tesznek meg valamit, míg az aktív esetében valamit tesznek – mindkét eljárásban az élet megrövidítésea cél. Különös ellentmondása a hazai helyzetnek, hogy ezen törvény hatálybalépésével egyidejűleg a Magyar Orvosi Kamara az újonnan fogalmazott etikai szabályozásában mind a passzív, mind az aktív eutanáziát elutasította.

A segített öngyilkosság engedélyezésének harmadik feltétele az egészségügyi jogszabályokban az eljárásrendnek az orvosi gyakorlatra támaszkodó, egyszerű és biztonságos, nem túlbürokratizált szabályozása.

Az első feltétel teljesülését szerencsére nem zárja ki a második és a harmadik feltétel teljesülésének elhúzódása.

Az engedélyezési folyamat többlépcsős. Szakmai vitája hazánkban is évtizedek óta zajlik. A széles közvéleményben történő elfogadtatásához további társadalmi vita szükséges. A www.nol.hu lapjain megindult vita alighanem tovább folytatódik.

A szerző orvos

Marabu rajza