A kényelmesebb fajta hírfogyasztó ilyenkor vállat von – ez van, kész –, ám akadhatnak páran, akik ilyenkor mégis csak számolgatni kezdenek, miért is akkor és pont annyi. És akkor kissé meglepődhet, mert mást mutat a konkrét számolgatás. Ha a természetesen elsőként felemlegetett kenyeret és piaci környékét kezdjük kissé alaposabban „körülmatekolni”, akkor mindjárt kiderül, hogy önmagában a szállítás nem indokolná a bejelentett emelést, pontosabban annak mértékét. Konkrétan például a kisvárosi sütöde furgonja napi száz futott kilométerrel teríti a cég áruját, az ebben megforgatott húsz mázsa áru értéke – százhatvan forintos „tésztakilóban”, vagyis a nagyobb értékű kalácsot és az akciós kiflit is magában foglaló átadási átlagárban számolva – 320 ezer forint. A kocsi gázolajjal megy, nagyjából tíz litert fogyaszt az emlegetett távon, így az áru kiszállításának költsége kevesebb, mint 3500 forint, vagyis a vitt áru értékének alig egy százaléka. Az emelés napi többletköltsége így körülbelül háromszáz forint lesz. Mit csinálsz vele – kérdezi a kíváncsi tudósító az ismerős vállalkozótól és jön is a válasz: mit csinálhatnék, lenyelem. Bár panasza persze ezen túl is van, hiszen valamennyit a saját beszerzési árain is lök majd a szállítás alapanyagának többletadója, de helyzete finoman szólva kényes, nem ugrálhat túlságosan, ha árat akar maga is emelni. A nevezetes száz kilométerben érintett boltok többsége ugyanis olyan körzetben működik, ahol még legalább tucatnyi kisebb­nagyobb pékség küzd a vásárlókért, a saját áruval kereskedő üzletközpont áraival pedig egyszerűen képtelenség versenyezni. Most legalábbis ez a helyzet és semmi sem utal arra, hogy áprilisban bármitől is másképp lenne.

Ideje lenne észrevenni, hogy a sajátos értékesítési és érdekérvényesítési viszonyok között működő élelmiszer­ágazatban a termelési és szállítási költségek emelkedése önmagában semmiféle áremelést nem alapoz meg, ahhoz olyan áruhiánynak is keletkeznie kellene, ami a jelenlegi nyitott, multinacionális cégekre épülő kereskedésben gyakorlatilag elképzelhetetlen. Drágulna a magyar tej, akkor jön helyette szlovák, ha meg az is, akkor a lengyel. Olcsó hússal csak Dániából meg lehetne teríteni az országot és aligha véletlen a nagy áruházláncok saját sütödéinek felfutása.

Mindez persze kegyetlen béklyóval egyenlő a magyar termelő és feldolgozó nyakán. A helyzet nem tegnap alakult ki és holnapra sem szűnik meg. A magyar élelmiszer­ágazat úgy 15­20 éve, a rendszerváltozás első éveiben még politikai kényszerből vitt el a hátán egy majd’ negyvenszázalékos inflációt (bele is rokkant), a hazai élelmiszerpiac végletesen „nemzetközivé” válásával pedig ehhez nagyon hasonlóan, de immár egyszerű piaci okok miatt kénytelen elviselni az áremelést. Nincs még egy olyan gazdasági területünk, ahol ennyire érvényesülne a túlkínálat árnyomó hatása. Ami persze a fogyasztás templomaiban naponta áldozó fogyasztónak igenis jó. Így viszont a pékek és húsosok inkább csak vágyaikról szólhatnak, ha komolyabb és tartós áremelkedést emlegetnek. De csak reménykedhetnek a „belegyűrűzésben”.