A társadalom legszegényebb, sokféle problémájával küzdő (szociális, pszichés, mentális) rétegeivel a szociális alapellátás és közigazgatás (Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok, szociális osztályok) intézményeiben dolgozó szakemberek szinte napi kapcsolatban vannak, úgyhogy a megfelelő „élettapasztalat” a gyakorlati szociális szakemberek tarsolyában van, ezért is sajnálatos, hogy kevészszer szólalhatnak meg. Én is idézhetnék többedmagammal olyan egyéni helyzeteket, amolyan szociohorrorokat, amikor a segély nem a megfelelő helyre ment. A pénzbeli juttatások elleni legfőbb „monoki” érv – játékautomata, alkohol – is csak annak a megerősítése, hogy a szegénység nem csupán anyagi rosszlétből, hanem sok más egyéb (mentális, pszichés) problémából tevődik össze. A szegénység gyakran olyan komplex problémakört jelent, melynek kezelése szintén sokrétű, egyéni élethelyzetre lebontott segítő folyamatot igényel. A segélyezés rendszere, legyen az bármilyen is, és „reformálják” bárhogyan is, összetett, minden problémagócra kiterjedő szaksegítség nélkül nem tesz mást csak élethelyzeteket konzervál, tüzet olt.

A populizmus legnagyobb hibája, hogy képzeletbeli egyenlőségjelet húz súlyos társadalmi kérdések és problémák közé, és ezáltal nemcsak etnicizálja, hanem valamiféle különleges, gyógyíthatatlan „betegségben” szenvedő, másodrendű állampolgárokká degradálja a szegényeket. A gazdasági válsággal, etnikai konfliktusokkal, problémákkal, politikai megosztottsággal, krízisekkel sújtott magyar társadalomban sajnos mindkét politikai erő (pláne a Jobbik választási sikere óta) hajlamos a populista, demagóg gondolatok elfogadására. Nem szabad és veszélyes azt hinnünk, hogy egy olyan időszakban, amikor mi is ki vagyunk téve az elszegényedés veszélyének, azért éppen a szegények lennének felelősek. Mikor a magyar államháztartás és költségvetés stabilitását féltjük, miért szólunk csak a „pazarló” segélyezésről, nyugdíjazásról, és miért nem említjük a mérhetetlen korrupciót, a gáláns képviselői juttatások elhúzódó kurtítását és az állami cégek nagylelkű végkielégítéseit?

A sokak által látható módon gyorsan felkarolt szociális kártya ötlete nem más, mint egyszerű bűnbakképzés, olcsó politikai „népszerűségért” vásárolt demagóg gondolat, melyet egy nem anómiás társadalomban szóra sem méltatnák. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a segélyezési rendszer nem szorul reformokra és jelentős átalakításra. A reform szó jobbítási szándéktól vezérelt alapvető megújulást feltételez: a szociális kártya nem megújulás, hanem a múlt árnyékának kísértete, hiszen egy élethelyzetéből adódóan már marginalizált társadalmi réteget, csoportot tovább stigmatizál. Olyan út kezdete, amely a szegregációba, a XVI. századi Anglia dologházaiba vezet.

A szegények felemelkedését integráns, humánus módon kell segíteni – bár tudom, hogy a populista demagógia a szavazatok piacán sajnos mindig jól fizet…

József Imre szociális munkás – szakmai vezető