Az orosz vezetők ugyanis nem Ukrajnával szemben engedékenyebbek, hanem azzal a politikusi körrel, amely valószínűleg átveszi az ország irányítását a következő évben. Vlagyimir Putyin Julija Timosenkónak udvarol, mutatva ezzel azt is, hogy hajlandó kompromisszumot kötni az Európai Unióval.

Érdekes és döbbenetes végiggondolni azt az utat, amit Ukrajna az elmúlt öt év alatt bejárt. A narancsos forradalom felfalta saját gyermekeit – pontosabban: gyermekei falták fel egymást. Csupán öt évvel az után a megmozdulás után, ami egy orosz politi­kai körökben népszerű bonmot szerint akkora hatással volt Oroszországra, mint az USA-ra az ikertornyok leomlása: az ukrán kormány szívélyes egyezséget készül kötni Oroszországgal. Sok minden változott tehát, sok minden azonban éppen visszatérni készül oda, ahol 2004 előtt volt.

A forradalomnak természetesen elvitathatatlan eredményei vannak: ma már nem lehet például választásokat elcsalni, szabad a sajtó, és véleményszabadság van. Ám a narancsos lendület nem tudott mit kezdeni a korrupcióval, növekedett a létbizonytalanság, az ország politikája pedig káoszba süllyedt. Ukrajna is megtapasztalhatta – nyugati szomszédjai után majdnem másfél évtizeddel –, hogy a demokrácia sem jelent feltétlenül jólétet.

Viktor Juscsenko elnököt, a forradalom egykori ünnepelt hősét mintha teljesen hidegen hagyták volna ezek a tények. Az elnök – szembemenve a kaotikus viták által uraltparlamenttel és a befolyását visszaszerezni kívánó Oroszországgal – kijelentette, hogy Ukrajna európai ország, amely nem kér az orosz befolyásból, és helyette az euroatlanti integrációt választja. Merész kijelentés egy olyan országban, amelyben a lakosság 70 százaléka egyik vagy kizárólagos anyanyelveként beszéli az oroszt. Mindezt az elnök összekötötte a Leonyid Kravcsuk alatt elindult erőszakos „ukranizáció” folytatásával. Eközben az ország a parlament és az elnök vitáinak köszönhetően gyakorlatilag működésképtelenné vált.

Ez az összevisszaság szinte egyenesen elvezetett a három orosz–ukrán gázvitához, amelyből a legutóbbit ki-ki saját bőrén is érezhette. Ez volt az a pont, amikor Juscsenko elkezdett Európa számára is vállalhatatlan tárgyalópartnerré válni. A romantikus idealizmus és az ország összeszorított fogakkal való „európaizálása” nem működik egy olyan szituációban, amikor egy ország fontos geopolitikai helyzetben van, két szomszédja erőviszonyai pedig nem tisztázottak. Teljesen nyilvánvaló volt már a tavaly januári gázvita tárgyalása közben, hogy Juscsenko ideje lejárt, és helyét a „Realpolitik” fogja átvenni, Julija Timosenko miniszterelnök személyében.

Állítom, hogy a szép hölgy az elmúlt években Európa egyik legtehetségesebb politikusának mutatkozott. Már két évvel a Juscsenkóval karöltve megnyert narancsos forradalom után meglátta, hogy a kocka nagyon könnyen megfordulhat, ezért inkább ő is vele fordult, mégpedig jó előre: először szövetséget kötött az elnök oroszbarát ellenfelével, majd a józan narancsos erő képében elhalászta a politikai piacot az egyre radikálisabbnak tetsző Juscsenko alól – mindezzel megmutatva, hogy mindkét irányba szalonképes partner. S ami számunkra igazán fontos, Julija Timosenko mára az európai gázellátás biztonságának emblémájává is vált.

Sokatmondó volt az, ahogyan az egyre inkább talajt vesztő és kétségbeesett lépésekhez folyamodó ukrán elnököt egyszerűen kihagyták az idei gázválságot lezáró megegyezésből. Úgy gondolom, az európai és az orosz politika itt hallgatólagos egyezséget kötött, mely szerint a továbbiakban Timosenkót tekintik Ukrajna vezetőjének. Európa tehát a „fontolva haladást” választotta az ukrán kapcsolatok építése terén, Oroszország pedig már az új kijevi nagy­követ kinevezésével jelezte, hogy az eddigiektől eltérően nem helytartót, hanem üzletkötőt küld Ukrajnába.

Timosenko megválasztása az energiabiztonság szempontjából azért is lenne előnyös, mert nemcsak Európában, hanem Oroszországban is szalonképes. A kormányfő, akit néhány éve még letartóztatás fenyegetett, ha átlépi az orosz határt, ma Vlagyimir Putyin egyik legfontosabb szövetségesévé kezd válni. Putyin pedig jelenleg ugyanazt az egyensúlyt képviseli Oroszországban, amelyet Timosenko képviselne Ukrajnában. Ketten együtt biztosíthatják az utóbbi évek gázválságainak elkerülését. Természetesen Ukrajna ezután is hasonlítana a 2004 előttire. És természetesen elfelejthető, hogy a belátható jövőben közelebb kerül a NATO-tagsághoz, vagy hogy kiutasítja az orosz flottát a Krím félszigetről. Viszont stabilabb és kiszámíthatóbb ország lesz, kevésbé konfrontatív külpolitikával és több eséllyel arra, hogy szorosabb együttműködést alakítson ki az Európai Unióval. Ami számukra vízummentességet, szabad kereskedelmi övezetet jelent. Számunkra pedig stabil gázszállítást.

Csupán egy – igaz, nem akármilyen – kérdés maradt nyitva. Az ugyanis rendben van, hogy Oroszország és Európa megegyeztek Timosenko elnökségében, de a végső döntés az ukrán választóké. És ahogyan fentebb írtam, ma már nem lehet választásokat elcsalni. A kérdés tehát, hogy van-e Putyinnak és főleg az EU-nak B terve arra az esetre, ha mégsem Timosenko, hanem mondjuk a 2004-es vesztes, Viktor Janukovics kerülne ki győztesen a választásból...

A szerző a Vision Politics tagja