Talán kijelenthetjük: a közpénzügyeket krónikusan eluraló gyengeségeket a közgazdaságtanba és a köz gazdaságába napi szinten sem kellően beavatott állampolgár bizony nem érti, még a BCE-en sem. Főképpen, ha azt látja, hogy a hatalmas egyetemi tudásbázis ellenére a saját bőrén bizony nem érzi a tudás hatalmát érvényre jutni. A nem rendeltetésszerű használatért azonban – sovány vigasz – nem a tudomány a felelős. Kínomban evvel vigasztaltam kedves kolléganőmet. Ám a magyarázatba már nem kezdtem bele, csak nyugtáztam: pompás a kérdése!

De a probléma nem hagyott nyugodni, és kérdem: van-e a tudománynak és a szakértők közösségének is felelőssége abban, hogy a köz gazdasági kérdéseit enynyire eltérően lehet értelmezni. Szerintem van. De van-e valamilyen támpont, szakmai mérce, amely eligazít abban, hogy mégis kinek lehet inkább igaza néhány kifejezetten nehéz, azonnali érzelmi hullámverést keltő kérdésben? Ilyen mércének ugyanis – legalábbis magukat komolynak nevező tudományokban – lennie kell.

„Nem kell modellváltás, de további reformok igen” – részben így összegezhető a londoni székhelyű pénzintézet, az European Bank for Reconstruction and Development (EBRD) által kiadott, a rendszerváltás 20 évfordulójára időzített Átalakulási jelentés (Transition Report). A dokumentum arra a következtetésre jutott, hogy a kelet-európai térségben az alapvető, a liberalizációt és nyugati piacokkal mind szorosabb integrációt megtestesítő növekedési modell érintetlen maradt. A válság ezt megzavarta ugyan, de nem fordította vissza a reformokat. Magyarországot továbbra is az exportorientált nemzetközi vállalati központok fő befogadójának látja a jelentés. A pénzügyi stabilizációt dicséri, a fiskális szigorítás enyhítésére azonban nem lát lehetőséget, sőt további szigorítás iránti igény merülhet fel az elkövetkező két évben.

A gazdaságpolitikai döntéshozó számára két alapvető fegyelmező erő van a közgazdasági fantázia és az ideologikus ihletésű szárnyalások megállítására: a statisz­tikák és a jelenben azonnal rendelkezésre álló pénz mennyisége. Az utóbbi feltétel nyomása alól még kormányok sem vonhatják ki magukat. Sokak számára azonban – belátom – sem ez, sem pedig az ehhez kapcsolódó szuverén adósság vagy „országkockázat” sem nyilvánvaló fogalom. Sőt, tovább megyek, ezek a fogalmak a belföldi bankokkal szemben devizaadós pozícióba került átlagpolgár számára is inkább éteriek, melyek tőle teljesen független erők hatására alakulnak – őt mégis áramütésszerűen érintik a felfutó havi forinttörlesztések. A devizaadósságot felhalmozó lakosságot hibáztatni a kockázati körültekintés hiányáért nem teljesen ildomos, mert valóban: a közösségi pénzügyekben keletkezett nagyfokú kockázatot ( pláne az államcsőd veszélyét) a saját hitelfelvételkor az egyén aligha láthatta. Ezt láttatni kellett volna. Hogy kinek? A pénzügyi szakmának, a felügyeletnek, az MNB-nek. Igaz, voltak óvatos figyelmezetések, de láttatás – és főképpen meggyőzés – nem volt. Az erős külföldi ráutaltság rendezett közpénzügyek esetén nem okozott volna ekkora bajt.

Az egyén és a család szintjén mindenki hajlamos – és leggyakrabban rövid úton kényszerítve is van – arra, hogy belássa: adott esetben a pénzügyei körül baj van, kiváltképpen, ha közel az összeomlás. A többség azonnal felismeri, hogy a kiadáscsökkentés vagy az új forrás megszerzése szorító erejének nem érdemes ellenállni. Közösségi pénzügyekkel azonban teljesen más a helyzet – legalábbis az egyéni belátás tekintetében –, mert ott a pénzügyi szűkösség feszítése nem olyan rövid úton jelentkezik, hanem később, igaz, akkor lökésszerűen. A pénzügyi felelősség a közpénzügyek rubrikaerdejében – elméletileg is jól igazoltan – tényleg gyakran elrejthető vagy ködösíthető. A kemény valóság azonban mégsem tűri, hogy fontos tényeket elkendőzzenek azok előtt a külföldi megtakarítók előtt, akik a saját pénzüket kockáztatják a közösségi pénzügyeikben éppen a szakadék szélére került, egyébként szimpatikus vagy számukra „egzotikus” szuverén államok adósságának dolgában. A szuverén államadósság-piac azonos elvek és mutatók alapján árazza be a kockázatot, amely azonnal beépül az újonnan kibocsátott adósságok árába. Az adósságfelár (a bedőlés kockázata elleni biztosítás ára) az aktuális nemzetközi köténypiaci folyamatokban a továbbiakban semmilyen ideológiával vagy értelmezéssel nem csökkenthető. A pénzpiacoknak van ugyanis egy olyan kellemetlen, de – nevezzük így – hasznos „evolúciós természete”, amelynek lényege, hogy a bizalmat elveszíteni sokkal gyorsabban lehet, mint viszszaszerezni azt.

A magyar kormány intézkedéseiről kialakított kurrens pénzpiaci értékítélet meglehetősen egyértelmű, az ország kockázati felára majdnem a harmadára zsugorodott, a forint iránti bizalom s vele a magyar államadósság iránti befektetői étvágy visszatért. A stabilizáció életet lehelt abba a közel 1,7 millió embert kitevő devizaadós népességbe, amelynek a válláról az erősebb forintárfolyam mintegy 550 milliárd forintnyi terhet tudott levenni. Azok a külső megfigyelők, akik Magyarországot hivatalból adósságértékelőként figyelik, lényegében ugyanazon iskolák szemléletét, ha úgy tetszik, közgazdaságtani felfogását képviselik, amikor megpróbálják megítélni a jelenbéli adósok jövőbeli adósságvisszafizetési képességének kockázatát. Ebben a ténykedésükben a saját ügyfeleik érdekeit védik, és ennyiben aligha támadhatók. Azt kell tudni megítélniük, hogy az adós ország mennyire lesz képes finanszírozni a folyó fizetési mérleg hiányát a várhatóan befolyó tőkeimporttal vagy új adóssággal. A külföld felé kialakult kedvezőtlen pénzáramlást (állandósult tartozást) valahogy mérsékelni kell. Ezt úgy lehet megtenni, hogy növelni kell a jövedelemszerző (adósság-visszafizető) képességet. Ez pedig vagy azt kell jelentse, hogy még jobbak leszünk valamiben, ami a jövőben több pénzt hoz, vagy azt, hogy más szerkezetben, mást kell csinálnunk.

A magyar államnak 2010-ben 1153,3 milliárd forintot kell adósságra törlesztenie, és mintegy 1200 milliárd forinttal kell a társadalombiztosítás kiadásaihoz hozzájárulnia. Ezek az összegek a korábban el nem végzett átalakítások jövőbeli terheit jelentik, amelyektől csak fokozatosan lehet megszabadulni. Mind a magánszektornak, mind az állami szektornak továbbra is jelentős külső forrásokra, a külföld pénzére van tehát szüksége. Nagyon kell vigyázni arra, hogy ez a forrás el ne apadjon, mert azon nem lehet nagyon vitatkozni, hogy Magyarországot jelenleg leginkább a külföld finanszírozza. Így, ebben az egyértelmű megfogalmazásban nyilatkozott a közgazdaságtudomány közös tudásbázisát felhasználva a minap Kovács Árpád ÁSZ-elnök is: „A magyar adóbevételek jelentős részét a multinacionális cégek adják, melyeknek a nemzetközi exportkapcsolatokban meghatározó szerepük van, tehát az ország érdeke, hogy ezek itt értéket teremtve itt maradjanak, teljesítsenek. Öngyilkos lépés, ha Magyarország kísérletet tesz arra, hogy a világgazdasági folyamatokról leválassza magát. Azok, akik külföldön nekünk hitelt adtak, maguk is hitelt vettek fel a hitelpiacon, amely kockázatközösségre nekünk is ügyelnünk kell.” (MTI- portfolio. hu, november 24.). E határozott kijelentés alapján én is abban a hitben ringatom magam, hogyha nem ügyelünk tetteink következményeire, és elrontjuk, amit nem kellene elrontanunk... nos, az legkevésbé a tudomány bűne lesz.

A szerző a BCE Világgazdasági Tanszékének vezetője

Marabu rajza