Az időmérés és az időszámítás problémája egyidős az emberi civilizációval. A nappalok és az éjszakák váltakozása már barlanglakó őseinknek is egyfajta támpontot adott az idő múlásának meghatározásához. Az évszakok körforgása vagy bizonyos természeti események rendszeres ismétlődése (folyók áradása, élőlények szaporodása stb.) nagyobb időtávok kijelölését is lehetővé tette. Sok-sok nemzedék tapasztalatát összegezve, az emberek lassan felismerték az esztendő fontosságát.

Így születtek meg a „természeti népek” naptárai, amelyek sok esetben sajátosan osztották fel az évet. A szibériaiak például csak a mezőgazdasági termelésre alkalmas időt mérték, a hideg és sötét időszakot nem vették figyelembe. Mintha meg se történt volna. Vagy egy másik érdekes példa: az óceániai szigetvilág lakói számára az új év a paloloférgek rajzásához kapcsolódott. Ez volt a szigetlakók kedvenc csemegéje, és nagyon megbecsülték, miután erre az alkalomra egy évig kell várniuk.

Később aztán az emberek rájöttek, hogy a természeti jelenségek váltakozása szoros összefüggésben van a Nap és a Hold ciklusaival. A Nap mozgásán alapuló időszámítást szoláris naptárnak nevezik. Az ókori civilizációk közül az egyiptomiak ismerték ezt a rendszert, máshol inkább kevert, luniszoláris naptárt használtak, amely azonban nem volt eléggé pontos.

Hogy a naptár követni tudja az évszakok váltakozását, bizonyos évenként szökőhónapokat kellett beiktatni. Ezért aztán az egyik esztendő, mondjuk 354, a másik pedig 384 napig tartott. A szökőhónapok beiktatása egykor az uralkodók vagy a főpapok jogköre volt.

Ez olykor visszaélésekre is alkalmat adott. Az ókori Rómában például bizonyos állami tisztségekbe történő kinevezés egy esztendőre szólt, a szökőhónapok beiktatásáról rendelkező főpapok testülete pedig ugyanúgy megvesztegethető volt, mint bármely más hivatalnok. (Ebből is láthatjuk, hogy az időszámítás politikai ciklusokhoz történő igazítása már az ókori Rómában is bevett gyakorlatnak számított. Amikor Julius Caesar elrendelte az új időszámítás bevezetését, akkora volt már az eltérés, hogy az évszakok menetének naptári egyeztetése 80 nap beiktatását tette szükségessé, így a Kr. e. 46. esztendő volt a naptártörténet leg hosszabb éve: 445 napig tartott.)

A Caesar óta eltelt több mint kétezer évben a tudomány fejlődése lehetővé tette az idő milli szekundum pontossággal történő mérését, a naptárak pontossága azonban nemigen tudta követni ezt a fejlődést. A mifelénk használatos Gergely-naptár például azt az időt méri, amely alatt a Föld megkerüli a Napot. Ennek időtartama: 365 nap 5 óra 48 perc 46 másodperc.

A töredékidő négyévente egy egész napot tesz ki, ezért kell szökőéveket is beiktatni a naptárba. De mert 400 év alatt így három nap többlet keletkezik, ezért négy évszázad során 3 alkalommal ki kell hagyni a szökőévet. Ezt legegyszerűbben olyan évben lehet megtenni, amelyik két nullára végződik és nem osztható 400-zal. Ez azért eléggé snassz az atomórák korában.

Bonyolítja a helyzetet, hogy napjainkban is számos különféle elven működő naptárat használnak a népek, ráadásul más és más eseményhez kötik az idők kezdetét. A mohamedánok az időt Mohamed Mekkából történő kivonulásától számítják (Kr. u. 622.). Számukra az újév muharram hónap első napja, s ez a mi időszámításunk szerint az év bármelyik napjára eshet, hiszen a mohamedán esztendő legalább 10 nappal rövidebb a miénknél. Azt pedig, hogy a zsidók hányadik évüket írják, úgy kell kiszámolni, hogy a Gergely-naptár szerinti évszámból kivonunk 1240-et és hozzáadunk 5000-et.

Ennyiből talán kiviláglik, hogy sem a természeti események rendszeres ismétlődésén, sem az égitestek mozgásán alapuló időszámításunk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: pontatlan és kaotikus.

Elengedhetetlenné vált egy új, egységes világrend bevezetése.

Készítette újságcikkek, lexikonok és enciklopédiák ollózásával Orb. e. 1­-ben, kampány havában Karcagi László