Van. Többnyire másképpen, és nem olyan jelentéssel, mint a szerencsésebb sorsú emberek körében, de van. Ez talán bizonyítja azt is, hogy a nevetés nem csupán a jókedv kicsattanása, hanem mély társadalmi tartalmakat hordozó, szavak nélküli – így a megfogalmazhatatlan igazságok kifejezésére is hivatott – közlési mód. Létezik valószínűleg az emberré válás, a társadalommá szerveződés óta. Sokféle megnyilvánulását írták le: van fölszabadult, kárörvendő, boldog, gúnyos, a szomorúságot elfedni akaró, zavart, tiszta és tisztátalan nevetés, mi több sátáni és ki tudja még hányféle hasonló típus.

Sok, az idők során följegyzett nevetésféleséggel nem találkoztam a sorsukról leszakadt emberek körében, de olyasmivel is alig, amiről ne tudtak volna mosolyogva vagy nevetve beszélni. Emiatt az arcukon kiütköző derű tragikus tónust kapott, valószínűleg azért, mert ez igazából azt jelenti, hogy nyomasztó világukat egy elviselhetőbb értelmezési tartományba emelték, ahonnan könnyebbnek tűnik az élet. Megbékélést vagy ellenállást jelent ez, esetleg mindkettőt egyszerre? Vagy arról van szó – miként a nevetés egyik nagy teoretikusa, Henri Bergson utalt erre A nevetés című művében –, hogy az Angyal lebirkózza a Sátánt?

Aki meg akarná írni a nevetés történetét, bőven találna forrásműveket. Már a napsütötte ókorból is. Homérosz az istenek ki nem oltódó nevetéséről beszélt, egyéb hitekben a nevetéssel teremtettek is a halhatatlanok, Hippokratész a nevetés gyógyító hatását említette, és annak is megvan az oka és emléke, hogy Demokritoszt miért tartja számon nevető bölcsként a tudománytörténet. Arisztotelész az embert egy helyütt úgy határozta meg, hogy az egyetlen lény, amely nevetni képes. Még azt is az ismeretek közé emelte, hogy a csecsemő csak negyvennapos korától tud nevetni.

Ha pontos az, amit Arisztotelész írt, illetve az, amit egy éjjeli menedékhelyen hallottam egy otthonából elűzött asszonytól, akkor a mai csecsemők már korábban nevetnek, mint ókori társaik.

– Rendesen, kilenc hónapra születettmeg a kisfiam – mondta az asszony. – Pedig a férjem gyakran megvert a terhesség alatt. A szülés után, a kórházban eldöntöttem, hogy állami gondozásba adom a gyereket. Úgy másfél hetes korában volt a karomban utoljára. Megtöröltem az arcát, néztem, és amikor a leginkább sírni lett volna kedvem, elnevette magát. Kalimpált a kis kezeivel, és nevetett.

A gyereknek nyilván nem lehetett tudása a sorsáról. Nyilván belső öröme varázsolta arcára a nevetést, talán csak annak az érzése, hogy a világon van. És e tekintetben csupán annyiban különbözhet az ókori csecsemőktől, hogy korábban nevet, mint ők.

A felnőtt, mondhatni az élet által megviselt emberek esetében azonban már lényegesen több különbséget tapasztalhatunk. Lukianosz egyik művében derűsen invitálnak egy-két embert a halálba. Diogenész üzeni az alvilágból Menip posznak: „Ha már eleget csúfolódtál a Földön, gyere le az alvilágba, itt még sokkal többet gúnyolódhatsz. Odafenn csúfolkodásod mögött ott volt a kétely: ki tudja, mi lesz a halál után? Itt egyebet sem tudnál, csak tiszta szívből kacagni, mint én.”

Most nézzünk egy mai beszámolót. Egy hajléktalan asszony mondta, mosolyogva, többször nevetve. Volt ebben szomorúság, az élet megvetése, öngyilkossági kísérleteinek vagy azok kudarcának karikírozása.

– Háromszor beszéltem a halállal, hogyvigyen el az alvilágba, de mindig azt mondta, hogy nem lehet, mert rossz vagyok, megzavarnám a halottakat. Egy hosszú láthatatlan falú alagútban találkoztunk, ahol halk zene szólt, de nem olyan, mint amilyet mi ismerünk, hanem egészen különös, azt hiszem, idefönn is állandóan halljuk, de mégsem vesszük észre. A halálnak nincs arca, csak nagyon kedves hangja. A halál vidám, és tud nevetni. Nevetett azon is, hogy én be akartam kéredzkedni hozzá. Én nem nevettem, amikor visszahoztak az orvosok.

Sok szerencsétlen embernek tettem föl a kérdést, hogy min tudna igazán, szívből jövően nevetni. Kárörvendő, gúnyos nevetésre okot adó helyzetet senki nem említett. Súlyozott nemmel válaszoltak arra a kérdésre, hogy tudnának-e nevetni azon, ha valaki szép ruhában elesne az utcán. Egy piros lámpánál várakozó autósok között kéregető ember a fejét rázva, indulatosan utasította vissza, hogy nevetni tudna azon, ha az autósok azért vesznének össze, mert egyikük addig kereste a neki szánt pénzt a zsebében, míg újra pirosra váltott a lámpa. Egyetlen válaszban volt valamiféle bosszú, elégtétel, káröröm. Egy asszony mondta, akit felnőtt gyerekei lelkileg és fizikailag addig kínoztak, amíg el nem ment otthonról. Azóta hajléktalan. Ő úgy érezte: azon tudna szívből nevetni, ha valamelyik tévéhíradóban véletlenül éppen őt mutatnák a hajléktalanokról szóló adásban, a gyerekei ezt látnák, és rádöbbennének, hogy mit tettek vele.

– Nem arra, hogy nekem milyen rossz,hanem arra, hogy ők milyen rosszak – magyarázta, nevetve.

Ez a nevetés – bár igazságot akar szolgáltatni – ártó szándékú, de komoly változást tükröz középkori elődjéhez képest. Egy akkori legenda szerint egy lovag eladta a lelkét az ördögnek, cserébe azért, hogy egész életén át nevethessen, és ne ismerje a meghatottságot és a sírást. Lám, nem csak tudásért és tehetségért lehet az ördöghöz folyamodni, miként a Faust-legendákban. Az ördög fölruházta a lovagot olyan hatalommal is, hogy az, amin nevet, azzá váljon, mint aminek kineveti. Így lett például egy gyönyörű lányból fabábu szerelme karjaiban, miközben a lovag az ifjú érzelmeit gúnyolta.

Napjaink szegényei, elesettjei nevetésük forrását szomorú mindennapjaikból merítik. Éppen emiatt lettek hangsúlyosabbak tragikus tónusaik, még akkor is, ha valóban vidámságot fejez ki a nevetés.

Egy szegénységgel küzdő családban leltem az alábbi történetre. A nagypapa mindennap mobilon beszélt az unokájával, aki szüleivel egy másik faluban lakott. Speciális tarifacsomagjuk volt, egymással ingyen beszélhettek. Így aztán beszélgetéseiknek általában nem tudtak véget vetni. Elbúcsúztak ugyan, de a telefont egyikük sem tette le, egyikük se vállalta a másik jelenlétének megszüntetését. Megállapodtak: ha legközelebb elbúcsúznak, akkor számolnak háromig, és háromra leteszik a telefont.

– Egy, kettő, hááárom! – mondta a nagyapa elnyújtva az utolsó szót. Aztán várt. A vonal másik végén csönd, majd kuncogás, aztán kacagás. Az öreg is nevetett.

– Hát nem tetted le, büdös kölök!? – kacagott.

– Te se, te se! – hallatszott a csúfolódó,vidám nevetés.

– Na, nézzük újra, ki a bátor legény! –így a nagyapa, és egymásba toldva a szavakat hadarta: – Egy­kettő­három!

Nevetés a vonal túlvégén. És ez így ment még sokáig.