Nem értem, mit akarhat, előző nap beszéltük meg, hogy mivel a közelmúltban tettünk neki egy apró szívességet, a gyerekkel együtt bennünket is beolt új influenza ellen. Öt perc az egész, semmi adminisztráció, és fizetni se kell érte. Már atlétában vagyok, amikor hirtelen kilép a szekrény mögül, és az asztalnál ülő két idegen nőnek kezdi derűsen magyarázni, hogy én mennyire szolidáris apuka vagyok: amikor a gyereket hozom oltani, én is trikóra vetkőzöm, de már ekkor a feleségem kapcsol, hogy miről van szó, és kitol a folyosóra egy szál atlétában; csak kint az utcán fogom fel végre, hogy a két idegen nő ellenőr volt, majdnem lebuktattam a gyerekorvosunkat.

Ennyiben a világ az égvilágon semmit se változott nemhogy az elmúlt tíz, de ötven évben sem; nekem a protekcióval, rókautakkal soha nem volt szerencsém. Másrészt viszont ma már egészen más a helyzet a tíz évvel ezelőttihez képest.

Akkor még, ha az ember megkérdezte az orvost, hogy beoltassa-e magát, esetleg ne oltassa be, vagy azt a választ kapta, hogy igen, vagy azt, hogy nem, de még a kocsmába betérő tisztiorvos is autentikus személynek számított, a jelenléte és minden megnyilatkozása rangot adott a szakmájának. Ez orvos, mondtuk nyomatékkal, ami biztonságot adott. Cserébe a volt vasutas, bár senki se kérte, napjában többször is fölmondta fejből egész Zala és Vas megye teljes menetrendjét az őrségi buszcsatlakozásokkal, a szobafestők napjában többször elmagyarázták, hogy csakis diszperzittel érdemes festeni, diszkriláttal nem, kocsmában és kocsmán kívül erősen feltételezhető volt mindenkiről, hogy tud valamit, mármint a szakmáját, legalábbis ezt a látszatot tudta kelteni, s ez némi harmóniával töltött el, ami elengedhetetlen az elmélyült íváshoz.

Ennek van vége. Amikor egy orvos hetente változtatja a véleményét az oltás szükségességéről, az nem feltétlenül azért van, mert az orvostudomány ilyen őrült tempóban ontja magából az újabb és újabb ismereteket, lenullázva a tegnapi tudást; ezt látni a tekintetükön.

– Most mondja meg, mit kezdjek magával Nándi bácsi? – suttogja a kórházban az orvos a szomszédomnak, s ez nem a szokásos tréfás, leereszkedős gesztus volt, hanem a lehető legkomolyabb kérdés; akad persze bőven beteg, aki örömmel válaszol is, és mindjárt műtétet is ajánl. Amivel csak azt akarom jelezni, hogy nem feltétlenül szerencsés, ha az orvos vagy bárki enynyire kitárulkozik, pláne ily időkben.

Speciel azt már megszoktam, hogy vasutastól nem kérdezünk menetrendet sem akkor, ha szabadnapos, sem akkor, ha szolgálatban van, mert sértésnek veszi. S egyáltalán: itt most nem feltétlenül a nemtudásról van szó, mert ha mondjuk egy pedagógus azt mondja a gyereknek, hogy Szemiramisz függőkertje Indiában volt, azzal még lehet kalkulálni, legfeljebb otthon majd kiverjük a gyerek fejéből, és mást verünk a helyébe.

De amikor lejön a kéményseprő a tetőről, hogy ki az isten bélelte ki ilyen szarul a kéményt, mert úgy van az kibélelve, hogy a legelső fűtési napon mind felfordulunk, akkor a mélységes szégyenérzeten kívül önmarcangolás veszi kezdetét, hogy miért is nem tanultuk ki mi magunk is a kéménybélelést, mert akkor a tetőn egyensúlyozva személyesen ellenőrizhettük volna a munkálatokat.

Nem az a baj, hogy az ember csak önmagában bízhat, hanem, hogy pontosan tudom magamról, ugyanolyan kontár vagyok, slampos és slendrián, de főképp tudatlan, mint akikre most panaszkodom, elvégre ugyanaz az iskola termelt ki bennünket, s csak azért nem Kádár-korszakot mondok, mert az az iskola azóta csak tovább züllött; szevasztok, fiúk, nehogy azt higgyétek, hogy ti különbek lesztek…

Egy ideje már nagy élvezettel figyelem fiatal jogászok vitáját egy-egy nevezetes ügy kapcsán; s éltető kárörvendéssel konstatálom, hogy képtelenek eltalálni a soron következő ítéletet. Annak az aranykorszaknak már vége, hogy ha első fokon öt évre ítélnek egy bankárt, akkor másodfokon száz százalék, hogy fölmentik, és fordítva, most már olyan kiszámíthatatlan és kaotikus a helyzet, hogy még az is előfordulhat, hogy a tettest küldik a rács mögé.

Az ember evidenciának tartja azt is, hogy ha teszem azt, az Állami Számvevőszék vizsgálódni kezd, akkor minimum azt fogja megállapítani, hogy a tavaly átadott 213 milliárd forintért megépült 76 kilométernyi sztrádán százával találtak repedést, ahol pedig nem süllyedt meg az út, ott felhullámzott, ráadásul indokolatlanul drágán építenek. Amin az autópálya-építők teljesen ki vannak akadva. A karácsony előtti utolsó megnyilatkozásuk az volt a címoldalon, hogy „nem drága a magyar autópálya, csak sokba kerül megépíteni” – ilyen mondatot tíz évvel ezelőtt csak politikus volt képes mondani.

A politikus, aki a folklór, sőt urbánlegenda szerint egész nap lop, emellett elmebeteg ugyebár. Sőt, a szociológus szerint a politikusok másodmeg harmadvonalbeli emberek, akik irtózatosan műveletlenek, mi több, a saját szakmájukat se értik (ezért is lettek politikusok), csak a pénzt tudják visszaosztani maguknak. Példának okáért autópálya-építésből tíz évvel ezelőtt állítólag még 70-30 arányban.

Ám már ez sincs egészen így. Míg régebben a szakma még adott magára, s a legarcátlanabb korrupció mögött is volt némi derű, könnyedség, amennyiben a kenőpénzt, a visszaforgatott milliárdokat legalább dokumentnek, zsozsónak, lének etc. nevezték, mára vége ennek a virágnyelvnek, hogy ne kelljen a százalékszámítás bonyolult ügyébe keveredni, szigorúan konkrét összegek forognak, szabályszerűen elszámolva, felkerekítve, gyors és pattogó hangon kimondva; nem kell többé értelmezni, érzékeltetni, enynyire nyíltan még soha se közölte önmagával az ország, hogy miben él.

A baj nem ez. Hanem a visszacsatolás. Hogy az egyszerre mindent átfogó, egyszersmind szakosodott linkség és tehetségtelenség már kint van az utcán, bejött a kapunkon, feljött a lépcsőn, ott tesz-vesz a konyhánkban és mindjárt ledől a szobánkban a kanapénkra, s föl se kell onnan. Az, hogy az óbudai piacon a henteskisasszony, mert van ilyen is, nem ismeri azt a szót, hogy szafaládé, nem érdekes, elődje tíz évvel ezelőtt a frikandóra hitte, hogy a piacfelügyelőt hívják így.

Mikor a feleségem sorban áll a látványpéknél, a szemközti padra ülök nézgelődni. Két perc nem telik el, és kijön a látványpék, kötényben, klottgatyában, elgondolkodva szívja a cigarettát, közben egyfolytában, megállás nélkül, teljes beleéléssel a micsodáját vakarja, nyíltan, bele a világ képébe, minden mozdulatánál könnyű, finom liszt szitál a levegőben, majd amikor végez, azt mondja, csak úgy, magának, hogy a kurva anyjukat. Félretolja a sort, s megy vissza dagasztani.

A feleségem még nem látta ennek az embernek a vakaródzását, nem is sejti, hogy a k. anyjukat neki is szólt, hülye vevőnek, én viszont tudom. Ennek ellenére a keresztnevén szólítom őt, és semmi pénzért el nem árulnám, mert ő az én pékem, s hogy nekem pékem van, arra én büszke vagyok, sőt, ez ad csak igazán biztonságot, hiszen bármikor tesz nekem félre kenyeret.

Noha anynyira teli van a város kenyérrel, mint ahogyan speciel sertés-, marha- meg borjúmájjal is teli van, ám én a hentesnél is félretetetem magamnak a májat. Hiába áll hegyekben, én bizony félretetetem, mert ha pult alól hozom el, az jó, az nekem erőt ad, az életképességemet igazolja. Arcomon, minden mozdulatomon magabiztosság, pontosan az a fajta, ami apám, anyám arcán is megjelent, amikor kéz alatt sikerült valamit szerezniük, s bár az nem volt mindig kifogástalan, de legalább volt.

Most kéz fölött vagyunk. Még csak azt se mondhatom, hogy az ingyenes oltás miatt mentem át másik kerületbe gyerekorvossal oltatni be magam. Hiszen a háziorvosom asszisztensétől tudom, hogy ők is ingyen beoltanának, ugyanis szavai szerint, s e szavaknál szinte földerült az arca, mint aki örömhírt közöl elkeseredett páciensével, „a maga leletei elég siralmasak, úgyhogy magának már ingyenes az oltás”.

Ez nagyszerű, mondtam erre, s a kiválasztottak nem titkolt magabiztosságával, no meg kicsi gőggel az arcomon hagytam el a rendelőt; mögöttem megannyi apró, viaszszerű figura, nem közéjük tartozom.