A hírügynökségek azt is tudatják, hogy a támadó férfi édesapja köszönetet mondott az olasz sajtóban a miniszterelnöki megbocsátásért, de még a család ügyvédje is megelégedéssel fogadta a hírt, mint ahogyan egész Itália meghatódott. S csakugyan: nemes lélek, igazi férfi az ilyen, mondja az ember akaratlanul is, és a megboldogult II. János Pál jut eszébe, amint megsimogatja merénylője, a török Agca fejét a börtönben, szintén megbocsátva; erre tényleg csak a legnemesebb lélek képes.

Volna azonban egy nüansznyi különbség.

Miközben ugyanis Berlusconi megbocsátott a támadójának, egyszersmind arra kérte az olasz igazságszolgáltatást, hogy ne hagyja büntetlenül a történteket. „Az ítélet a támadó ellen nem lehet túl enyhe, nehogy az a benyomás alakuljon ki, hogy büntetlenül lehet megúszni a kormányfő vagy más hatalmi intézmények képviselői elleni támadásokat”, magyarázta képviselőtársainak, ami kétségkívül előrelépés ahhoz képest, hogy magyarázhatott volna egyenesen a bírói karnak is, mindjárt utasításokat is adva.

A kérdés csak az, hogyan lehet a megbocsátásnak és a szigorú büntetésnek ezt a kétségkívül fennálló dialektikus egységét, hogy úgy mondjam, a mi szintünkre, a mi szaros kis életünkre lebontani. Különös tekintettel arra, hogy gyerekkorunkban, ha néhanapján megbocsátottak nekünk, akkor az nem azt jelentette, hogy egyébiránt ugyanúgy pofoztak tovább, vagy tiltottak el bizonyos foglalatoskodásoktól, mint ha nem bocsátottak volna meg, ergo adott esetben a magunk részéről inkább arra hajlanánk, hogy ne tessenek nekünk megbocsátani, csak hagyjanak békiben minden tekintetben.

Ez azért fontos, mert a következő esztendő már nálunk is a megbocsátás éve lesz, aminek jegyében a keresztényi Magyarországon is béke költözik a szívekbe, s ennek megfelelően színültig lesz az életünk keresztényi megbocsátással.

Ekképpen jó volna a mi pór fejünkben is tisztázni, hogy tulajdonképpen miben merül ki a megbocsátás fogalma, mondjuk egy miniszterelnök esetében, akinek a pápával ellentétben egyelőre még nem tisztje az Úr nevében eljárni és megbocsátásokat osztogatni. Mert azért képzeljük el, mi van akkor, ha a kormányfő nem haragtartó ember, vagy ha esze ágában sincs megbocsátania. Főleg, hogy a hírek szerint „Berlusconi a párttársaival beszélgetve felhívta a figyelmet arra, hogy amennyiben az elkövető a szobrocskával picit feljebb találta volna el, akkor elveszthette volna a látását, s ha netán a halántékát találta volna el, akkor most halott lenne”.

Mi több, ha a milánói dóm kicsinyített mása helyett egyenesen atombombát röpített volna a merénylő a kormányfő arcába, akkor ma már Milánó, sőt az egész napfényes Itália se létezne – teszem hozzá, hogy kellőképpen érzékeltessem, milyen a hangulat és a szellemi hozzáállás akkor, amikor párttársak a vezérrel beszélgetnek s kellőképpen hergelik egymást a megbocsátásra.

Az a mi szerencsénk, hogy nálunk emberemlékezet óta nem vágtak hozzá egy nyomorult parlamenti kupolát sem egyetlen politikusunkhoz sem, az év végi ünnepek előtt és alatt hangoztatott keresztényi szeretet és megbocsátás egyelőre csak verbális előrejelzésekben, célzásokban és találatokban nyilvánul meg, amenynyiben olyan felelősségre vonás veszi majd kezdetét úgy május, június felé, amilyet még nem látott a keresztény Európa.

A békétől felforrósodott szívű magyar lelki szemei előtt már most is ezrével jelennek meg vasra vert, Gyurcsány-szerű figurák a rabomobil felé hurcolva, ami – mint tudjuk a történelemből – a megbocsátás jól bevált, ráadásul igen közkedvelt módja; meg is telik tőle mindjárt az ember szíve keresztényi szeretettel.