Ez egy bizonyos Peggy tavalyi bejegyzése egy rákbetegségekkel foglalkozó blogon, az Illinois állambeli – és hangsúlyozottan nem a kanadai – Ottawából. Mire „Jane” válasza ugyanott: „Peggy helyzete teljességgel elképesztő az olvasónak innen, Nagy­-Britanniából, ahol az egészségbiztosítás mindenkinek ingyenes. Nem kellene (maguknak is) valamiféle általános egészségügyért kampányolniuk?” (A brithez – ahol az ingyenesség bizonyos kivételekkel igaz – hasonló a helyzet Kanadában is, ezért a fenti hangsúly.)

Amíg csak a hatalmas számok röpködnek – 2300 milliárd dolláros évi ráfordítás, évről évre exponenciálisan növekvő költségek, 47 millió biztosítatlan állampolgár –, nehéz az olvasóhoz közel hozni az egészségbiztosítási rendszer torzulásait a világ egyik leggazdagabb országában. Az ördögi köröket rovó Peggy példája megteszi ezt, holott az ő helyzete még nem is a legrosszabb: van biztosítása, csak ezek szerint nem túl jó. Sokan egyszerűen meghalnak fájdalmukban, ha nem férnek be a szegények (Medicaid) vagy a nyugdíjasok (Medicare) dotált kereteibe.

Miután száz éven át minden más lehetőséget kiaknázott, az Egyesült Államok a karácsonyi szenátusi jóváhagyással eljutott az egyetlen helyes megoldásig: az általános egészségbiztosításnak legalább a megközelítéséig. (Kimarad 2019-re így is mintegy 20 millió ember.) Filmbe illő jelenet volt, ahogy Robert Byrd, a szenátus 92 éves korelnöke tolószékéből bekiabálta az igent, amelyet az évtizedeken át a reformért küzdő, nemrég elhunyt kollégájának, Edward Kennedynek ajánlott.

A demokratáknak frakciójuk mind az 58 tagjára, valamint a két függetlenre is szükségük volt a további köröket rövidre záró minősített többséghez, miután a republikánusok – hátországukban az „eü­iparral”, valamint a deficit és a szolgáltatások színvonala miatt aggódó közvéleménnyel – egyöntetűen hátat fordítottak Barack Obama elnök első igazán jelentős belpolitikai eredményének.

Mielőtt a magyar reform (egykori) hívei nagyon örvendeznének: az amerikai „csomag” lényege, hogy miként lehet a rendkívül diszfunkcionális, az amerikai GDP egyhatodát (!) felemésztő, gyakorlatilag magánegészségügybe adókkal, az együtt nem működőket sújtó bírsággal, esetleg egy „kvázi állami biztosítóval”, azaz kormányzati eszközökkel valódi versenyt (!) vinni.

Gyönyörű paradoxon, Milton Friedman fúrófejként forog a sírjában.

Avagy csipetnyi szocializmus a kapitalizmus megmentésére.