Vitányi szerint ez történt 1990 után is. Hozzáteszi, hogy az útévesztés a saját hibás tájékozódásunk műve. „Már tudjuk, hogy a kitörés útját kell keresnünk, de rosszul választjuk meg a feltételeket, az irányt és az időt.” A jelen írás célja, hogy térképet adjon azok kezébe, akik egyetértenek azzal: utat tévesztettünk a szociálpolitikában. Vannak, és nem is kevesen, akik szerint minden úgy jó, ahogyan van, csak több gondoskodás, több képzés, nem utolsósorban pedig több pénz kellene az eredményekhez. Az elmúlt egy évben részt vettem egy szociálpolitikai kísérletben, melynek sikere arról győzött meg, hogy van olyan út, amelyik kivezet a rengetegből, ahol utat tévesztve eltévedtünk.

A kapitalizmus rendszere klasszikus formájában közömbös a veszteseivel szemben. A jólét a piaci verseny közvetlen és közvetett haszonélvezőinek kiváltsága. A piac és a piacot működtető állam szereplőin kívül egy konzekvens kapitalista rendszerben nincs helyük azoknak, akik testi fogyatékosságuk, kulturális hiányosságaik, képzetlenségük folytán képtelenek helyet találni maguknak a piac vagy az állam keretein belül.

A mai kapitalizmus azonban nem ilyen. Az állam elegendő pénzt gyűjt be (adókból vagy kölcsönből) ahhoz, hogy újraelosztás révén azoknak is juttasson belőle, akiknek a munkájára sem az üzleti életben, sem a közszolgálatban aktuálisan vagy krónikusan nincs szükség, s emiatt ellátásra szorulnak. A kérdés csak az, hogy az állam milyen módon oldja meg a munka világából kiszorultak támogatását.

A mai magyar kapitalizmusban az állam rosszul oldja meg a piac és az állam keretei közé be nem illeszkedettek támogatásának feladatát. Soha senki nem gondolta végig, hogy a támogatásnak mi a célja. Hatalmas, központilag begyűjtött pénzeket elosztó bürokratikus apparátusok jöttek létre, melyek elsősorban önmaguk fenntartására gondolnak, s csupán működésük melléktermékeként gondoskodnak arról, hogy az önmaguk eltartására képteleneket támogassa – nem ügyelve arra, hogy olyanok is bekerülnek a feltétel nélkül támogatottak közé, akiknek nem ott van a helyük.

A támogatás módja jogilag szabályozott módon történő, sokféle jogcím alapján folyósítható, rendszeres pénzbeli kifizetés, melynek forrása a központi költségvetés. A támogatásokra évente elköltött pénz fölött azonban különböző pénzosztó szervezetek rendelkeznek, melyek között nincs összhang, egyik sem tudja, hogy a másik mit ad. Nincs olyan egységes kormányzati szociálpolitikai koncepció, amelyik világos célokkal rendelkezvén meghatározná a célok eléréséhez szükséges eszközöket, és időről időre beiktatna ellenőrző, korrigáló mechanizmusokat.

Az eredmény a szemünk előtt van. A magyar munkaképes korú lakosság többségének nincs legális munkája, a szegénységben élők száma nem csökken, inkább nő, a szegénység kultúrája pedig generációról generációra újratermelődik. A társadalmi szolidaritás nullához közelít, az európai standardoknak megfelelő középosztályi létben élők és az e standardok alatt élők között a szakadék egyre mélyül.

Mint Vitányi írja említett cikkében: „...nálunk nem valósult meg a kétharmados társadalom. A társadalmi és kulturális szerkezet adatait elemezve már 1985-ben úgy lehetett fogalmazni, hogy a nyugat-európai kétharmados társadalommal szemben mi csak a társadalom egyharmadának tudjuk megközelítő mértékben biztosítani az európai szintet. Most, a legújabb vizsgálatokat összegezve azt mondhatjuk, hogy a szerkezet nem változott, csak a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek. Növekedett azok száma, akik »társadalom alatti« létre szorultak.”

Se Vitányi, se más nem tudja azonban, hogy hányan voltak, vannak és lesznek a „társadalom alatti” létre szorulók. Hiányzik a naprakész adatbázis, melynek birtokában a költségvetés szociálpolitikai sorain lévő milliárdokat elosztók pontosan tudhatnák, hogy ki, mennyit, miért kap, s hogy a pénz adója (a közösség) mit várhat attól, aki a pénzt kapja. Ez az adatbázis lehetővé tenné, hogy a kapott összeg minden javadalmazott esetében egységesen láthatóvá váljon. (Ehhez kellene az az egyéni szociálpolitikai számla, ami minden szociálpolitikai jogcímen kifizetett összeget együtt mutatna, kifizetőhelytől függetlenül.)

Nagy, többmilliós ügyfélkörrel rendelkező távközlési, kereskedelmi és közműszolgáltatók az ügyfélkörrel fenntartott kapcsolataikban adatbázist építenek, melynek segítségével pontos képet kapnak ügy feleik csoportjairól. Ezt nevezik az üzleti életben CRM-nek. Az egységes és naprakészen karbantartott, Sólyom-barát adatbázis másik funkciója az lenne, hogy a szociálpolitikai támogatások elosztói számára naprakészen megmutassa, hogy kik azok, akik kiesése a munka világából végleges és visszafordíthatatlan, kik azok, akik rehabilitálhatóak, s kiknél van szükség prevencióra. E három csoport mindegyik teljesen eltérő bánásmódot és ennek megfelelően teljesen eltérő támogatást igényel. Ha ezek a csoportok összemosódnak, a szociálpolitika eleve kudarcra van ítélve.

A szociálpolitikára fordított közpénzek egységes kezelése, a célcsoportok helyes megkülönböztetése, az adatok karbantartása révén nyomon követése persze csak szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres szociálpolitikának. A másik feltétel az elvek világos megfogalmazása s a megfogalmazott elveknek megfelelő intézkedések és eljárások foganatosítása.

1. Mentorálás – A magyar szociálismunkás-képzés európai színvonalú. Nem a képzés tehet arról, hogy a végzettek egy fragmentált, egyenként csőlátással megvert szervezeti rendszerben kényszerülnek dolgozni. Tapasztalataim azt mutatják, hogy elementáris igény van az egyes célcsoportokban tanácsadásra, melynek eredménye a minta- és információadás a higiéné, a háztartás-gazdálkodás, a gyermeknevelés, az egészségtudatosság, a tanítás-tanulás, a hitelügyletek, az internethasználat, a háztáji termelés és sok egyéb téma területén. Ez a munka akkor hatékony, ha minden háztartással csak egy személy tartja a kapcsolatot, akiben a háztartás tagjai megbíznak, partnert látnak benne.

2. Szerződés – A szociálpolitikai juttatásokban való részesedés alapja a szerződés kell hogy legyen, mely állapottól függően tartalmazza a támogatásban részesülő jo ga it és kötelességeit. A munka világából véglegesen kiesettek (100 százalékos rokkantak, krónikus testi és lelki betegségekben szenvedők, képezhetetlen írástudatlanok) ese tében a szerződés a támogatás összegszerűségét írja elő, s a létfenntartás fel tételeinek egyéb biztosítását a támogató (állam, önkormányzat vagy szociálpolitikai funkciókat outsource-alapon átvállaló szervezet, például egyház, alapítvány) feladatává teszi.

A rehabilitálandók esetében a szerződés a támogatás feltételeként előírja a képzés, a tanulás, a munkavégzés, a mobilitás feladatainak vállalását, melyek teljesülésének arányában nő vagy csökken a támogatás összege. A feladatok teljesítése természetesen nem múlhat egyesegyedül a támogatotton, ebben a folyamatban proaktív szerepet kell vállalnia az e céllal létrehozott és profilírozott szociálpolitikai szervezeteknek. A preventív célú szociálpolitikai támogatások a legfontosabbak, hiszek ezek révén várható a szociálpolitikai problémák újratermelődési esélyeinek csökkenése, az üzleti és a közszolgálati munkák világába való beilleszkedés.

Ez reálisan intergenerációs program lehet. A szerződésnek a gyermekek érdekeinek védelme, a gyermekek társadalmi mobilitásának elősegítése kell hogy legyen a célja, középpontban a képzéssel, a tanítással, a modern életvezetéshez szükséges készségek kialakításával. A szerződés természetesen csak akkor teljesíthető, ha a támogató biztosítja a feltételeket, iskolát, internetes közművet, sportpályát, közösségi kulturális színtereket tart fenn.

3. Aktivizálás – Az egységes kon cepción alapuló szociálpolitika alapelve az aktivizálás, a tudatosság, a racionalitás meg az élettervezés és a háztartástervezés. Ezeknek az elveknek az érvényesülése a támogatottak bevonását, aktivizálását, sorsuk alakítáA szerző szociálpszichológussáért viselt felelősségüket teszi nyilvánvalóvá.

4. Szövetkezés – A sikeres szociálpolitika eszköze a szociálpolitikai célú szövetkezet.

E szövetkezetek feladata lehetne mindhárom célcsoport esetében a szerződések betartásának figyelemmel tartása, a társadalmi szolidaritás tartalékainak felkutatása, az európai szintet már elért csoportok lelkiismeretének ébrentartása, valamint a szövetkezésben, hálózatosodásban rejlő kulturális, gazdasági és társas szinergiák kihasználása.

A világos látás és a világosan megfogalmazott elvek hiánya lehetetlenné teszi a szegénységről, elesettségről, kirekesztettségről szóló világos beszédet, melynek helyét az ostobaságokról való beszéd veszi át, ami súlyosbítja a problémát, s olyan témákat is belekever, amelyeknek az eredeti problémához semmi közük. Erre példa a mostanában zajló beszéd a „szociális kártyáról”, melynek ötlete egy józan, logikus és célszerűen működtetett szociálpolitikai rendszerben föl sem vetődhetett volna.

A szerző szociálpszichológus