Pedig a mai átok, ez a tengernyi víz holnap áldás lehetne, hiszen milyen jól jönne – mondjuk – öntözéshez egy újabb aszályos tavaszutón. De nincs, pontosabban kevés a tározónk, tudatosan víztartónak használt ártereinket is egy kezünkön megszámlálhatnánk, miközben hazánk átmenő vízforgalma párját ritkítja Európában. Mi viszont csak gátkilométerekben gondolkozunk.

Ezek a megállapítások szeszélyessé vált időjárásunk miatt immár minden évben aktuálisak lettek, de igazából mindig csak baj idején figyelnek rájuk és akkor is kevesen. Pedig volna mit komolyan észbe venni ez ügyben, és már volt is rá kísérlet. Bizony, a nem is olyan régen oly lelkes szakmai, sőt politikai konszenzussal meghirdetett Vásárhelyi-terv pontosan ilyesmiről szólt, de miként annyi szép elképzelés, ez is lassan hamvába hullott. Ha a nagyjából hét éve elfogadott program az eredeti ütem szerint haladt volna, ma tucatnál több tározó várná az északkelet felől immár menetrendszerűen érkező áradatot.

Ehelyett elkészült kettő, a szakminiszter pedig időnként átad néhány kilométer gátat, a nevezetes tervről pedig már alig esik szó. A rá egykor szánt – mellesleg a károkhoz képest nem is olyan drámaian sok – pénz közben csendesen folydogál szét a költségvetés más csatornáin. Pedig már most megjósolható, hogy a mostani hirtelen és váratlan nagy olvadás utáni ár csak ízelítő abból, ami a tavasszal jóval erőteljesebben újra bekövetkezik – aztán jön majd a siránkozás megint az ár okozta károkról, meg a kezelhetetlen belvízről. Így megy ez már évek óta.

Ideje lenne végre kilépni ebből és kissé átgondolni, mit is lehetne tenni azért, hogy mondjuk csak tíz év múlva ne ez a helyzet legyen minden olvadáskor a krónikák vezető híre. Furcsa például, hogy az aszályverte mezőgazdaság az idén kap összesen hatszázmilliárd forint közvetlen támogatást, ám ebből a vízgazdálkodás fejlesztésére – netán a hirtelen jött vizeket megfogó öntözőtárolók kiépítésére – alig jut valami, pedig mégiscsak ez lenne talán az első lépés a szárazság elleni védekezésben.

Az önkormányzatok bajban kapnak ugyan összegeket az azonnali árvízvédekezéshez, de a regionális felszíni vízrendezési tervek százai azért hevernek felhasználatlanul, mert önerő híján még az egyébként létező támogatásokra sincs esélyük pályázni az érdekelt lakóközösségeknek.

A baj pedig rendre ott üt be, ahol amúgy is van gond elég – ilyenkor jönne jól valami olyasmi, amit államférfiúi bölcsességnek, a napi érdekeken túli jövőbe tekintő, józan mérlegelésnek szokás nevezni. De nálunk mostanság ez nem divat.

A Vásárhelyi-terv óriási munka lenne, kormányzatokon átívelő nemzeti feladat, ami igazából alighanem pontosan ezért nem halad sehova. Könnyen lehet ugyanis, hogy a ma meggürcölt mű átadása és ünneplése valaki másnak jut majd pár év múlva – hát ez tényleg kellemetlen lenne. Inkább jöjjön a mai hólé. Majd lesz vele valami.