Arról, amiről az évek óta folyó heves horthyzás szól. „Putyin egyik politikai előfutárának, vitéz Nagybányai Horthy Miklósnak is erővel és erkölccsel sikerült csak a bolsevik elitizmus által okozott káoszt felszámolni, és a korlátozott demokrácia kulisszái között egy irányított és a második világháborúig meglepően sikeres államvezetést megvalósítani” – írta a jobboldal egyik vezérpublicistája, Bencsik András 2007 tavaszán, hozzátéve, hogy „nekünk, magyaroknak most a legfontosabb, hogy ez a folyamat vajon miképpen és mikor következik be nálunk, mert ne legyenek kétségeink, előbb-utóbb bekövetkezik.”

Fél évvel később, ’56 évfordulóján Orbán Viktor, akinek a fentiek szerint a magyar Putyinnak kell majd lennie, a következőképpen minősítette a putyini Oroszországot: „A keleti politika nem tűri az önállósodást, a függetlenséget, a szabadságot... kiszolgáltatottá vetkőztet, megfélemlít... ma egy újratatarozott hatalom terjeszkedik Ukrajnától Közép-Európán át a Balkánig.”

A következő év tavaszán Orbán egy bizalmas, de kiszivárgott előadásában elárulta, hogy ha kormányra kerül, úgy tesz majd a Magyar Gárdával, mint Horthy a fasisztákkal: ad nekik két pofont, és hazazavarja őket.

Most, a 90. évforduló alkalmából a Fidesz vezetéséhez közelálló Bayer Zsolt épp azzal a történettel dicsőítette a Magyar Hírlapban Horthyt, amelyre Orbán fentebb utalt: a kormányzó saját kezűleg verte és fojtogatta 1939. március 15-én az Operaházban a bebörtönzött Szálasi mellett tüntető ifjú nyilasokat.

Ugyanő ugyanott pár héttel később ezt írta: „Volt a Horthy-kornak egy kegyelmi pillanata. Egy pillanat, amikor lehetett tudni, hogy a tengernyi baj és szomorúság ellenére alapvetően rendben mennek a dolgok. Ez az a pillanat volt, amikor egyszerre ült Horthy börtönében Rákosi és Szálasi.” Ez a kegyelmi pillanat nagyjából két évig tartott. Ekkor lépett életbe a második zsidótörvény, ekkor alakult meg a Volksbund, és ekkor szereztek a nyilaspártok a szavazatok 30 százalékával 49 helyet az Országgyűlésben.

A Fidesz-sajtó másik szárnyán most elégelték meg a horthyzást. A Heti Válaszban egy mérsékelten kritikus Horthy-cikket egy mérsékelten apologetikussal ellensúlyoztak. De még az apologéta is úgy méltatta Horthyt, mint aki „nem volt nagy formátumú politikus”, s aki modelladóként nem jöhet szóba.

A másik cikkíró, Ablonczy Balázs pedig tájékoztatja Horthy híveit arról, hogy ők is nagyon rosszul érezték volna magukat a Horthykorszak „rendteremtésében”, amelyben bármikor összeverhették, megalázhatták és bírósági ítélet nélkül évekre internálhatták volna őket. Ilyesmi bizony nemcsak kommunistákkal, vagy nyilasokkal, de szociáldemokratákkal és liberálisokkal is megtörtént. Ablonczy cikke végén egyenesen és félreérthetetlenül Orbán Viktornak s a hozzá közel álló publicistáknak üzen: „A »rendetlenkedőkbe« való belelövetés vagy esetleg nyilaskeresztes aktivisták saját kezű felpofozása (1939 márciusa, Operaház) ma már nem megoldás. És tartok tőle, a maga korában sem volt az.”

Lehet jósolgatni, hogy lesz-e részünk a korlátozott demokráciának nevezett korlátozott diktatúrában. De hasznosabb, ha a nyitott kérdéseket nyitottnak tekintjük, észleljük a különbségeket, árnyalunk és befolyásoljuk a vitát, amely mások között folyik ugyan, de mindannyiunk életéről szól.