Sok esetben lehet és érdemes is sorsolni a javaslatok, pályázatok, jelöltek közül. Valójában azonban az esetek többségében a pénz, a hatalmi harcok és az alkuk korrupciót szülő mechanizmusai döntenek sorsunkról. Ugyanezeket az ügyeket persze tiszta sorsolással, a versengő javaslatok közötti véletlen választással is eldönthetjük, ami csökkentheti a hatalomvágy, a gazdasági erővel való visszaélés szerepét, teret nyit a tárgyszerű politikai vita előtt. Nem a politika „ellen” dolgozik ez a továbblépés, hanem visszaadja a politika rangját. A politika megszüntetése helyett annak ésszerű működését szolgálja – olvasható Kálmán cikkében.

Teljes szívemből üdvözlöm Kálmán László gondolatait. Ő a „társadalmi-gazdasági rendszerek rettenetes bonyolultságára” vezeti vissza a politikai döntések következményeinek kiszámíthatatlanságát. A gondolatot, amit megpendít, más eredmények mellett a közgazdaság­tudomány döntéselméleti kutatásainak Nobel-díjjal jutalmazott irányzata alaposan kidolgozta. Például Herbert Simon azt mutatta meg (magyarul Korlátozott racionalitás címmel jelent meg tanulmánygyűjteménye), hogy – ellentétben az általánosan érvényes társadalomtudományi hipotézissel – gazdaságipolitikai­társadalmi döntéseink között ritka kivételnek számít a „tiszta”, belátható feltételekkel és pontosan kalkulálható következményekkel járó döntési helyzet.

A valóság tipikus esetben bonyolult, bizonytalan helyzeteket hoz elénk. Ezek megoldására több lehetőség kínálkozik. A legfontosabb azonban, hogy ezek között egyszerűen nincs „legjobb” lehetőség. Mindegyik egyaránt megfelelhet céljainknak, illetve más­más szempontból látszhatnak jobbnak vagy rosszabbnak egyéb lehetőségeknél. Nem igaz, amit a cégeknél, hivatalokban, politikai szervezetekben hatalmon lévők, a végső döntés meghozatalára jogosultak állítanak, hogy ők „minden szükséges információ birtokában”, szigorú szakszerűséggel kiválasztották a „legjobb”, az „optimális” alternatívát. A jeles közgazdász emlékezetes példával világította meg, miről van szó: varrni akarunk, és egy szénaboglyában szétszóródott tűk között keressük a célnak megfelelőt. „Hogyan állapítjuk meg, hogy mikor kell abbahagynunk a keresést?”

– kérdezi. És a válasz: „Az egyik ilyenkorhasználatos szabály értelmében akkor kell abbahagynunk, ha a keresésre fordított erőfeszítéseink elértek egy bizonyos nagyságot. Egy másik szerint amikor olyan tűt találtunk, amely elég hegyes ahhoz, hogy varrni lehessen vele. Egy olyan világban, amely gyakorlatilag végtelennek tekinthető szénaboglyákkal van tele, különösen kívánatos, hogy a problémamegoldó eljárások effajta tulajdonságokkal rendelkezzenek.” Tehát nem a matematikai optimumot üldözzük, bármilyen költség árán, hanem „elég jó” megoldást keresünk – mondja Herbert Simon.

Kálmán László történelmi példákat sorol a sorsolásos, véletlen választások kiemelt szerepére egyes civilizációkban. Véresen komoly ügyeket is el lehetett sorsolással dönteni, sőt ez sokszor javított a döntés minőségén, erősítette a közösséget – írja. Egyetértek, és mindenkinek ajánlom Johan Huizinga korszakos művét (Homo ludens – magyarul 1944-ben jelent meg először). A szerző a modernitás előtti civilizációk minden lényeges tevékenységében felfedezi az emberi játék jelenlétét. A kultúra játékból születik, és a játékban virágzik ki – mondta. A játékot, amelynek a történelemben ezer­ féle színe és formája van, szó szerint kell érteni. Huizinga a sorssal való szembenézés, a véletlen, a szerencse, a sorsolás gazdag kultúráját mutatja fel – ezzel kapcsolódik közvetlenül témánkhoz, Kálmán László javaslatához. Legalább ilyen fontos azonban, hogy az egyének és a kisebb-nagyobb közösségek életét, a legsúlyosabban érintő ügyek eldöntését versenyjátékokra, viadalokra, színekben, formákban, szenvedélyekben gazdag vetélkedésekre bízták.

Az emberi kultúra a játékban lett azzá, ami – mondja Huizinga. Azt már én teszem hozzá, hogy az egész közösség életét magasabb szintre emeli egy olyan sorsolás vagy versenyjáték, amely fontos ügyben dönt, különösen akkor, ha ennek a játéknak a szervezői érdeme és jelentősége szerint megadják a módját. A döntés meghozatala „ünneppé” válik, mindenki számára átélhető, közös élménnyé. Messze túllép mindez a politikán. Egész országok, nagyobb és kisebb közösségek, az emberek munkahelyi és civil életét meghatározó szervezetek válaszútjai gyakori lehetőséget kínálnak a véletlen, a szerencse segítségül hívására.

Aki nem olvasta Kálmán László írását, érdemes előkeresnie. Nyilván nem fejthette ki egy rövid írásban összes szempontjait. A lehetséges ellenérvek és a kínálkozó válaszok töredékét sem érinthette – ahogy én sem. A téma mindenesetre ér annyit, hogy ne hagyjuk csendben feledésbe menni.

A szerző publicista