Mindezt a legtöbb helyen éledező többségi nacionalizmusok is tetézték. E képet itt-ott árnyalják valamelyest kedvező fejlemények. Ezek közül a Vajdaságban körvonalazódó regionális autonómia látszik a legörvendetesebbnek. A kialakuló helyzet ugyan messze van még a „titói aranykortól”, de mégis: az előrelépés valós, még ha törékeny is. Sőt, benne van egy fokozatos kiteljesedés ígérete – nem függetlenül Szerbia európai perspektívájának tisztulásától. Ez utóbbira utal a schengeni vízum karácsonyi ajándéka Szerbiának, amit alighanem a vajdasági magyarság értékel leginkább, hiszen ezzel jelentős akadály hárult el az anyaországgal való kapcsolattartás útjából.

A vajdaság esete példaértékű – egyben némi vigasz is a hazai nemzetpolitikusok számára, miközben így év vége táján végigpillantanak a többségi-kisebbségi ütközetek romokkal teli terepén. Ugyanakkor viszont a történtek intő jelként szolgálhatnak magyar radikalizmusnak: a többségi nemzet demokratikusabb, nacionalizmustól kevésbé fertőzött erőivel való együttműködés alapfeltétele bármilyen kisebbségi sikernek. Merthogy autonómiáról, magyar intézményekről, hatékony anyanyelvű oktatásról lehet ugyan jókat szónokolni, heveskedni – csak éppen a többség megértése nélkül mindez nem sokat ér. Ezeken a tájakon bármit is „kivívni” a többségi nemzettel szemben nemigen szokott sikerülni, nem lehetnek illúzióink. Miként a szlovák nyelvtörvény ügye mutatja: hiú remény csupán európai intézménytől, anyaországi lobbizástól várni a gyors megváltást. Az előbbieknek láthatóan kevés az eszközük és kedvük se különösebben van ahhoz, hogy bárhol a kisebbségi darázsfészekbe nyúlkáljanak.

A vajdasági példán túl az RMDSZ lavírozása is azt mutatja, hogy a sikeresebb kisebbségi politikák még mindig valahol a Bethlen Gábor-i „ahogy lehet” filozófiájában gyökereznek. E leckét alighanem Markó Béla és csapata tanulta meg a legjobban, Lehet őket ezért megalkuvóknak, hintapolitikusoknak bélyegezni (radikális ellenfeleik ezt meg is teszik). Ám egy valamit aligha lehet tőlük elvitatni: az általuk gyakorolt kis lépések és „sasszé zás” politikájának van hozadéka. Sőt, megkötött kompromisszumaik mindeddig végső soron az erdélyi magyarság érdekeit szolgálták. Nagy talány, hogy a mostani újabb kockázatos koalíciókötésüknek lesz-e hasonló eredménye. Ez lehet majd a jövő év egyik legnagyobb kérdése magyar nemzetpolitikai szempontból.

A másik viszont: hogyan alakul jövőre a szlovákiai és kárpátaljai magyarság élete? A helyzet nem sok jóval kecsegtet. Alapvető változásra e tekintetben csak a hatalomváltás adna reményt. Erre azonban Pozsonyban nincs esély. Kijevben valamivel több. Egyik helyen sem enyhíti a fejfájásokat, hogy az ottani magyar pártok alig-alig képesek érdemi módon befolyásolni a történéseket. Kárpátalján ehhez eleve kicsi az önsúlyuk, Szlovákiában pedig a magyar szervezetek saját hibáikból, belső harcaik miatt is lénye gé ben a perifériára sodródtak. Onnan pedig legtöbbször inkább csak kurjongatni lehet.