Elégedettek lehetünk hát, sokan elégedettek is, keresvén az okokat, mitől abszolválta ilyen simán a világ a második világháború óta eltelt időszak legmélyebb válságának első évét. Jó ötletek vannak. Hogy a legnagyobb hatalmak között nincs ellenségesség, vagyis a kooperációnak egy egészséges szintjét észlelhetjük. Aztán, hogy szerencsés passzban jött a válság, ha lehet ilyet egyáltalán mondani, hiszen már véget ért a jó két évtizedes harc az inflációval. Vagy hogy mára olyan technológiák birtokában vagyunk, melyek összekapcsolják, mintegy hálózatba szervezik az egész világot, s így gyorsan és hatékonyan lehet reagálni mindenre.

Nem akarok károgni, de az ítéletekkel én megvárnám legalább a második évet. Mert kétségtelen, hogy a kormányok többsége időben felismerte: ez nem pont az a válság, melynek megoldását a piacra kellene bízni. Viszont az, hogy nekik maguknak van-e kellő erejük a rendezéshez, az még nem derülhetett ki. A többségükről legalábbis. Ha ugyanis az értelemszerűen duzzadó adósság fejében nem indul be a dinamikusabb növekedés, annak beláthatatlanok a következményei. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy van, ahol beindul, s van, ahol igen félpuha kis ágaskodásokkal számolhatunk. S ahol beindul, az vélhetően éppen a fejlődő világ egy része, bár nem ezért kapták a fejlődő elnevezést.

A mélyben nagyon nagy átalakulás zajlik, amely sokak számára jobbá, az egész számára pedig valószínűleg bizonytalanabbá teszi a világot. Az évek óta zsolozsmázott szöveg, miszerint olyan országok, sőt kultúrák vannak feljövőben, mint Kína, India vagy Brazília, de sorolhatnánk kisebbeket is, most válik éppen valósággá. Ezeknek az országoknak a hatalmi természete azonban teljesen más, mint amit mi eddig a világot befolyásoló hatalmak természetéről kialakítottunk a magunk számára. A világhatalmak és a kisebbecskék is annak idején éppen az ő kontójukra jöttek létre, s ezekben az országokban már-már tradicionálisan hánynak mindattól, amit világhatalomnak, nagyhatalomnak, szuperhatalomnak hívnak. Nem tudjuk, hogy ez átmeneti-e, de azt mindenesetre igen, hogy India ma, s még a belátható jövőben, egyáltalán nem akarja olyan attitűddel rendezni a világ dolgait, ahogy egykor Nagy-Britannia. Szinte megmosolyogtató az az elán, ahogy például a kínai kormányt igyekszenek rábeszélni a fejlettek, hogy vállaljon már nagyobb részt a világ ügyeinek intézésében, s ahogy ezt Peking hárítja. Ügyes, hiszen így csak hideget kapnak, úgy meg jutna meleg is.

Ritka nagy versenyfutás lesz 2010-ben a szerencséért, hogy dinamizmust kapjanak a gazdaságok még kormányaik kifulladása előtt. S nem fog mindenki célba érni.