A legmegátalkodottabb hideggyűlölő szívébe is melegség költözik, ha a havas tájra pillant, a békés, puha fehérségre. A hó szórakoztató: csúszik, formázható, vizes – mintha egy hippi képzőművésztábor találta volna ki. Én szeretek csúszkálni, mindig is szerettem, gyalog is, autóval is, végre egy kis kihívás (a hóra) a közlekedésben, nem csak úgy nyomja az ember, mint süket a pattanást, hanem figyelni kell, érezni minden kerékfordulást, csúszik vagy nem, dobja már a farát, szóval szórakoztató, persze van akit ez nem szórakoztat, hanem inkább bosszant, idiótáskodik a nyári gumijával fölfele a Madárhegyen.

A hóban ez is jó: küzdeni kell ellene egy kicsit. És a modern ember szeret a természet ellen küzdeni, illetve szereti eljátszani a küzdést, hobbiból. Mert komolyan már régen nem kell, de a faj mégis erre volt kondicionálva százezer éven át, a küzdésre, ezért jólesik egy-két órán át úgy tenni, mintha… Kiáll az ember a ház elé, szemébe fúj a hó, a keze majd lefagy, mégis hóeltakarít, érzi, hogy fölvette a küzdelmet az elemekkel, mozgott, kalóriákat adott le (a hidegben jó sokat lehet), hasznos dolgot cselekedett, egész közösségének, fajának hasznára volt, embernek érzi magát, a természet korlátlan urának.

Tehát a hóeltakarítás (lapátolás) hobbi, szükséglet és önisten-bizonyíték egyszerre. Olcsó húzás lenne most rögtön egy kis szokásos magyargyalázással kezdeni, hogy a következmények nélküli komp-Abszurdisztán elzüllött lakosságának már a hóeltakarítási morálja is a keményre fagyott béka segge alatt van, és láttam én vasárnap olyan Shell-kutat, ahol a kutas vigyorogva szteppelt a kioszk üvegajtaja mögött, körülötte mindenütt akciós hólapátok, miközben a kútfejekhez alig lehetett beállni a húszcentis hóban, eszébe nem jutott volna eltolni, fél óra meló lehetett talán; vagy ugyanez fenyőárusban: út szélén szűz hó, emelkedős rész, senki nem hajt oda, fenyőárus dekkol a fái mellett, ahelyett hogy lapátolna tíz percet, akkor talán megállna valaki vásárolni, nem kéne attól tartania, ott ragad az útszéli placcon. Vagy: a kategóriás irodaház parkolója, ahová befújt a hó, latyakos hipersíkos lejtővé változtatva a felhajtót, és néz egymásra portás, biztonsági őr: kinek a dolga letakarítani?, senkinek, nyilván, havi tizenegy euróért, plusz egy tízezres a parkolóhely.

De nem, nem, nem akarnánk ilyen károgással aláásni a hóvidámságot, inkább a hólapátolás technikáit, stílusait tekintenénk át, nagyon röviden. A leggyakoribb hólapátoló típus: a lelketlen amatőr. Muszájból csinálja. Mert autós.

Nem túl nagy, de legalább hó... Szerdára virradóra kezdődött a havazás Budapesten. A Népszabadság fotósainak képei a behavazott Budapestről

Sietne, állna ki vagy be, rohan, kapkod. Rendes szerszáma nincs, többnyire valami csilivili összecsukható hipermarketes hólapát, amit elővarázsol a csomagtartóból, de annak se kellő súlya, se elég felülete, se megfelelő erőkarja (nyele), csak hadonászik vele, görcsösen hány ide-oda, rendes munkához nincs ideje, sem tehetsége, felkészültsége, terve. Kiállni ki tud végül, de semmi öröme benne. És másnap izomláz, görcsök, derékfájás. Még meg is fázik, amilyen formában van. A lelkes amatőr szereti a havat. Alaposan és szakszerűen beöltözve (aláöltözet, ilyen shield, olyan shield, polárrétegek, windstopper, snowboarddzseki, overál, nanotechnológiás hőtartó kesztyű) lát munkához, komótosan, kiélvezve minden másodpercét. Arcát a hóesésbe tartva átszellemül, el-elmélázik, félpercenként új haikut fogalmaz magában a fehérségről, a természet téli nagyszerűségéről, lapátolása szinte dalol. Könnyű, műanyag fejű hólapátjával lazán tologat, ábrándosan, nem túl alaposan, és hamar megunja, a letaposott, megkeményedett hóval nem törődik, az ilyen prózai részletek nem foglalkoztatják, pedig azon fog hasra esni az anyós és megcsúszni a kocsi másnap. De ez nem érdekes, a lényeg a lelkes kipirulás, megizzadás, égő arccal hazatérés a jó melegbe, beforraltborozás, és az önelégült terpeszkedés a tévé előtt: de nagyszerű férfi vagyok, hogy így fölveszem a harcot az elemekkel, és még le is dobtam fél kilót. Rögtön be is veri a tegnapi pörkölt maradékát, langyosan, sok kenyérrel.

A lelkes amatőr mutációja a játékos. Ő nemcsak élvezi a lapátolást, de direkt szórakozássá alakítja. Hívja a gyerekeket, szerszámokat oszt, könnyű műanyag cuccokkal mindenki, csapkodnak, hadonásznak ön- és közveszélyesen, szerencsés esetben nagy kupacokat képeznek hóembernek, azzal szórakoznak órákon át, mintát lapátolnak a szűz hóba, megállnak hógolyózni, hóban fetrengeni, minden percre találnak valami játékot, így persze a hóeltakarítás nem halad, végül nagyobb hóakadályt építenek, mint eredetileg volt.

A sportos alulöltözötten áll neki. Egy szál pulóver a pólóra mínusz tízben elég neki, úgyis mozgunk, nemde? De.

Sapka semmi. Az buzis. Elképesztő elánnal hányja. Tíz alatt a százat. Bádoglapáttal, nagy ívben dobál a válla mögé. Széles, színpadias mozdulatok, mintha Stohl Buci tenné. Ráfeszít bicepszre, térdből rugó, hátra, hogy combra is dolgozzon. Fél óra után már fújtat és izzad az egyszálban, mintha lefutott volna egy maratont.

A tudományos lapátoló a legkorszerűbb és legdrágább szerszámokkal, kidolgozott stratégiával és taktikával érkezik. Fémélű, könnyű műanyag lapát, tolólap, kerekes hólapát, jégtörő, minden van nála, ami kell, mindent ki is próbál teljesen fölöslegesen. Derékszög, párhuzam: utakat alakít ki, amelyekből kiindulva szigorú, geometrikus formákat tisztít meg. Egyetlen atomnyi havat sem szeretne hagyni sehol, órákig szórakozik egyetlen négyzetméteren: letolja, kaparja, föltöri, söpri, amire menne tovább, már tiszta havas újra. Négy óra alatt a tervezett munkamennyiség tizedét sem képes elvégezni, nem halad, a végére ideges lesz, sértődötten bevonul, de az ágyban már új tervet készít.

Az alkoholista szeret lapátolni, mert beugorhat a kiskörzértbe egy kétdekásért.

Az erős havazás és a rendkívüli hideg miatt világszerte megbénult a közlekedés, a gyerekek viszont mindenhol örültek az óriási hónak.

Aztán még egyért, mert ebben a hidegben egytől még nem indul. Akkurátusan kapargat, szöszmötöl, de persze nem érdekli igazán, kitölteni az időt addig, amíg meg tudja indokolni magának a következő kétdekást. A szerszám lepattant, saját készítésű, farostlemezből és seprűnyélből összeszögelt tákolmány, a célnak megfelel, lehet rá támaszkodni. Diólikőrtől rumpuncsig halad, amíg arccal a hóban, a fagyhalál szélén meg nem találja egy szomszéd.

Az igazi profi, a házmester stílusa egyszerre takarékos, visszafogott és alapos, hatékony. Tudja, mihez milyen szerszám kell. A porhót a leggyorsabban valami nagy műanyaglapáttal lehet eltolni, aztán seperni, és kész. Ha kicsit keményebb, akkor nehezebb, fémélű lapát kell, sosem dobálni a havat, csak tolni, nyugodtan, de erősen. Ha lefagyott, akkor vasélű jégtörő, aztán sózás, tekintet nélkül bőrcipőre, kutyára. Lassú, határozott, kimért mozgás, egyetlen fölösleges mozdulat sincs, mindent a cél érdekében. A munka alapos, de kellően nagyvonalú. Nem kell minden négyzetcentiméternek hó- és jégmentesnek lennie, ha lehet, normálisan közlekedni, az már jó. Nem mániákus, nem sportból csinálja. Ez a munkája, nem szereti, de érti minden csínját-bínját. Lapátját, kipróbált szerszá mait nem adja kölcsön soha senkinek, titkos technikáit nem árulja el: élvezi, ha irigykedve és értetlenlenkedve nézik. Az amatőrök.

Hóesés, Moszkva tér - Széna tér, Mammut bevásárlóközpont és környéke, 2009-12-19, motoros futár,