Mindezt a legnagyobb ellenzéki párt hatalomvágyára, könyörtelen ellenzéki politizálására, populizmusára, az értelmiség alkalmazkodó hajlamára, az írástudók felelősségére, a „kádári nép” közömbösségére és nem utolsósorban a Fidesz elnökének személyiségére vezeti vissza. Ebben az írásban a fent jelzett eszmefuttatásokhoz kapcsolódva azon elmélkedem, hogy a baloldal óriási népszerűségvesztésében és abban a sejtetésben, hogy Orbán Viktor csaknem korlátlan hatalom megszerzésének küszöbén áll – amit én nem hiszek –, mennyiben felelősök a koalíció pártjai és a véleményformáló értelmiségiek. Tekintsünk most el a mindenki által jól ismert gazdasági nehézségektől, felzárkózásunk elmaradásától, merthogy ezek mindenütt hozzájárulnak a kormányváltáshoz, de sehol sem vezetnek a koalíció pártjainak drámai mélyrepüléséhez.

Kiindulásként nem fogadom el azt a tételt, hogy a rendszerváltozásban a magyar társadalomnak nem lett volna döntő szerepe. Való igaz, hogy az ’56-os, vérbe fojtott forradalom után senki nem várhatta, hogy a nép újból felkeljen, és megpróbálja a diktatúra működtetőit, a szovjet hadsereget elzavarni, és ily módon lerakni a demokrácia megteremtésének alapjait. A nagyobb szabadság kivívásának, a bilincsek lazításának mások voltak a feltételei, és ezekkel az eszközökkel – a lengyelekhez hasonlóan – a magyar nép is élt. Egy amerikai történész, Tony Judt szerint (A háború után – Európa Kiadó, 2007) sokkal inkább, mint számos kelet-európai nép, amelyik csak akkor ébredt föl, csak akkor küzdött a nagyobb szabadságért, amikor már a Szovjetunió az összeomlás küszöbén állott.

A koalíció pártjainak drámai népszerűségvesztéséért, a fentiekben leírt „fenyegető” jövőképért bizony alapvető felelősség terheli a regnáló pártokat. Alapvető hiba volt, hogy az MSZMP régi káderei a rendszerváltozáskor – az bármennyire békésen ment is végbe – nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy az ő feladatuk az ország irányításában véget ért, és nem követték Kosáry Domokosnak a rendszerváltó akadémiai közgyűlésen elhangzott javaslatát, hogy „üljenek a hátsó padokba”. A régi gárda továbbra is ragaszkodott a politikai hatalomhoz. Igaz, a változásokat megszenvedő, a külföldi kölcsönök hatását a hetvenes és nyolcvanas évtizedben élvező „kádári nép” visszaszavazta őket a hatalomba, nemcsak 1994-ben, hanem 2002-ben is. Ennek következményeit sínyli most az MSZP, amely 2006-os sikerét már nem a központi bizottság kiöregedett és hitelüket végképp elveszített tag jainak, a nosztalgiának, hanem a náluknál dinamikusabb és képzettebb fiatal politikusnak köszönheti. Hiába rendelkezett azonban az új kormányfő és pártelnök kiváló kommunikációs képességekkel, családi kapcsolata és gyors gazdagodása miatt bukása már kódolva volt, amit a szerencsétlen őszödi beszéde csak katalizált. Mindezek olyan muníciót szolgáltattak egy kemény, két győzelemmel kecsegtető választást elveszítő – és természetesen kormányzati pozícióba törekvő – Fidesznek, amelyet a világ egyetlen hasonló múltú országának ellenzéke sem hagyott volna ki. A meg nem szűnő támadások, a lemondásra nap mint nap felszólító hangok állandó védekezésre késztették a miniszterelnököt – és ez alig tagadhatóan akadályozta a hatékony és bátor kormányzást. Nem segített ezen az MSZP belső demokratizmusa sem: a sok ellenvélemény, platform mind gyengítette a kormányfő mozgásterét, pártját és kormányát is. A kormány gyenge szerepléséhez döntő módon hozzájárult a koalíciós partner is. Az SZDSZ rendszerváltó szerepe az évek során fokozatosan halványult. A túlzott magyarkodás ostorozásával, a történelmi jelképek tagadásával és nem utolsósorban a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatos álláspontjával a széles közvéleményben elveszítette patrióta, nemzeti liberális jellegét. Jeles politikusaik kiválása, a belső marakodások itt is hozzájárultak összeomlásukhoz. Az sem volt számukra szerencsés, hogy az MSZP-hez hasonlóan nekik is sikerült egy milliárdos pártelnököt találniuk. Az már csak hab a tortán, hogy a demokráciát meszszemenően hangoztató párt képtelen volt egy visszaélésektől mentes elnökválasztást lebonyolítani. Az oktatás és az egészségügy reformálása érdekében tett drasztikus javaslataik – melyek lehet hogy szükségesek lennének – szintén ellenük hangolta az „embereket”: ez az ország csak a fokozatos, alig észrevehető újításokat fogadja el, de sohasem az életét befolyásoló alapvető változásokat. Az SZDSZ vezetői arról is megfeledkeztek, hogy Magyarország nem csak Budapestből áll: egy pártnak nemcsak a városi polgárok, hanem a vidéki emberek megnyerésére is törekednie kell. Az SZDSZ negatív megítéléséhez hozzájárultak azok a kiemelkedően aktív, mindenkit kioktató és magukat minden területen szakavatottnak hívő jeles közírók is, akik, bár már régen kiszakadtak a pártból, de a társadalom nagy része még mindig odasorolja őket.

A két párt együttműködésének jellegére, gyatra – némi túlzással amatőr – politizálására jellemző a legutóbbi köztársaságielnök-választás is. Nagy parlamenti többségük birtokában képtelenek voltak egy számukra megfelelő személyiséget találni, és most a más szellemiséget valló és az ellenzék által jelölt köztársasági elnököt elmarasztalják, ha nekik nem tetsző módon nyilatkozik. A koalíció pártjai hoszszú regnálásuk alatt nemhogy erősítették, megtartották volna a korábban különböző területen kivívott kedvező helyzetüket, de fokozatosan elveszítették azokat. Érvényes ez a magyar tőkésosztállyal fennálló korábbi kapcsolatukra is, annak ellenére, hogy az új tőkések nagy része vállalkozá­suk alapjait a rendszerváltozás időszakában rakta le, és közülük sokan több szálon kötődtek a volt állampárthoz. Ennek eredménye, hogy elveszítették a korábbi médiafölényüket is: ma már e téren is egyértelműen Fidesz-dominanciáról beszélhetünk. Mint ahogyan az az állítás is a kormányzati pozícióban lévő pártok bénultságára, tehetetlenségére vezethető vissza – ha egyáltalán igaz –, hogy a demokratikus intézmények (bíróság, ügyészség, Alkotmánybíróság stb.) háza táján mindenütt romhalmaz van vagy lenne. Hasonlóan ahhoz, hogy képtelenek voltak a felügyeletük alatt álló intézményekben, vállalatokban a hatékony ellenőrzés bevezetésére, az elképesztő mértékű korrupció megakadályozására.

A Fidesz esetleges nagy győzelme miatt aggódók a jelen helyzetért az értelmiséget is elmarasztalják, mondván, „felmérhetetlen” a felelőssége a jelen és jövőbeni helyzetért. Valószínűnek tartom, hogy itt nem a hallgatagnak igazán nem mondható balliberális értelmiségről van szó. Az értelmiség is része a társadalomnak, mely éppúgy hajlamos a regnáló hatalomhoz való alkalmazkodásra, mint a társadalom más része, sőt ebbéli törekvése révén sokkal több előnyben részesülhet, mint egy átlagpolgár. A rendszerváltozáskor az új helyzet­ hez történő gyors igazodás során némi zavart okozott köreiben, hogy a szocialista párt (volt pártjuk?) újra visszakerült a hatalomba, nem is egy, hanem több alkalommal. Mindezektől függetlenül a jelenlegi helyzetért a koalíció pártjaihoz hűséges szakértelmiség is felelős, mert nem adott jobb tanácsokat kormányának a világválság előtti saját recessziónk kezeléséhez és a hatékonyabb országvezetéshez.

Sokkal nagyobb energiát fordított – nem sok sikerrel – az ellenzék gyenge pontjainak elemzésére. El lehet persze marasztalni a konzervatív írástudókat is, hogy nem emelték fel hangjukat a gyűlölködő szóhasználat elterjedése ellen – ha egyáltalán bántotta a fülüket –, és nem nyesegették pártjaik túlzásait, de ilyen médiaviszonyok között hol hallathatták volna hangjukat?

Mindezek ellenére optimista a jövőképem. Optimista, mert hiszem, hinnem kell, hogy a választás után nem lesz vége a demokráciának, a Magyar Köztársaságnak. Politikusaink is jól tudják, hogy az ország népe nemcsak jólétben, hanem demokráciában is szeretne élni. A jelenleginél jobb életkörülmények elérése hosszabb időt és nagyobb erőfeszítést igényel. A demokratikus berendezkedés megtartása ennél lényegesen könnyebb feladat. A politikai pártoknak kötelességük a mostaninál békésebb társadalmi, politikai békét megteremteni: igaz, erre már csak a választás után lesz mód. Abban is reménykedem, hogy a győzelemre esélyes Fidesz is tisztában van azzal, milyen veszélyt jelentenek számára, az ország számára a szélsőséges mozgalmak, pártok, ezért mindent megtesz erősödésük megakadályozására. Ebben a törekvésében természetesen nem nélkülözhető a hozzá közel álló média támogatása sem.

A szerző akadémikus, a nemzeti Kör tagja

– Én már csak az anarchistákra fogok szavazni! Amilyen pancser itt mindenki, tuti, hogy ők is elrontanák. Így az anarchiából végül rend, nyugalom és béke sülne ki!