Nekrológot írt Debreczeni József a november 24-i számban. A Magyar Köztársaságtól búcsúzott. Cikkét olvasva rá kellett jönnöm, mennyire nem értek egyet a Népszabadságban publikálók jelentős hányadával. Elsikkadt ország. Nem kifosztották, nem ellopták. Nem a húsz év különböző politikai elitjei a hibásak. Nem Orbán és nem Gyurcsány, de még csak nem is ketten együtt. Akárhogy mutogatunk, ezt bizony mi hoztuk össze. Ajándékként fogadtuk el az ölünkbe hullott szabadságot, de semmit sem kezdtünk vele. Várjuk a többit is – ki a Kádár Jánosoktól, ki a Teremtőtől –, mert ehhez vagyunk szokva.

Miért tölt el félelemmel, hogy Magyarországon sokan úgy gondolják: változtatnunk kell alkotmányos kereteinken?

Miért kéne rettegnünk bármely párt kétharmados győzelmétől? Tán attól tartunk, hogy egy esetleges új politikai rendszer csak egy szűk elit és egy társadalmi kisebbség érdekeit szolgálná? Ha lejárató könyvet írunk – teszem azt Orbán Viktorról –, sikerül megnyugtatnunk magunkat? Ha választási vereség elé néző pártként előre lengetjük a fehér zászlóin kat, és olyan miniszterelnök-jelöltet indítunk, aki bevallottan csak egy kisebbség megszólítására képes, azzal mit érünk el? Természetesen semmit. Ha való ban komolyan gondoljuk aggályainkat és fenntartásainkat egy esetleges alkotmányos átalakítással kapcsolatban, akkor mindent meg kell tennünk azért, hogy érdemben beleszólhassunk a folyamatba. Demokratikus ellenőrzés csak részvétellel lehetséges, így az önkéntes kispadra csücsülés nem egyéb, mint gyávaság, cinkos összekacsintás a kritizáltakkal, „a demokrácia és a köztársaság ellenségeivel”. Amennyiben hatalomfordultával a Fidesz valóban igazságtalan és helytelen, az egyéni és kollektív szabadságjogainkat ve szélyeztető átalakításokat hajtana végre, az egyedül a rivális pártok és a rezignált, beletörődő választópolgárok hibája lenne.

Magyarországon a köztársaság államformája mindannyiszor olyan helyzetben jött létre, amikor valamilyen világszintű változás megszüntette az addigi társadalmi és politikai kereteinket. Trianon, második világháború, Szovjetunió összeomlása. Mindhárom történelmi pillanatban az a közös, hogy nulláról kellett újjáépítenünk országunkat. Bármilyen hihetetlennek tűnik, de a mai magyar helyzet kezd nagyon hasonlítani ezekhez. Ami a Fidesznek kétharmad, az igazából az összes választani tudó 38 százaléka. De miképpen lehetne új országot alapozni, ha nem demokratikus eszközökkel?

Eddigi próbálkozásaink nem jártak sikerrel. Az első és második Magyar Köztársaságot elfojtották a belső nehézségek, a szociális ellehetetlenülés, a szovjet katonai elnyomás. Ez a harmadik kísérletünk. Valamikor valakinek erről is ki kell mondania, hogy kudarc. Nem foghatjuk sem tankokra, sem éhezésre. Minden lehetőségünk megvolt arra, hogy túllépjünk a múlton, de eddig nem éltünk vele: „Legyen inkább korona a köztársaság címerén! Legyen köztársasági elnök, aki majd féken tartja a választott képviselőket és a kormányt! Legyenek jó sokan a parlamentben, hogy lehetetlenné váljon ellenőrizni őket! Legyen egyéni és listás rendszer egyszerre, hogy pártok dönthessenek helyettünk! Választókerületenként eltérő népszámot, hogy ne érjen ugyanannyit egy budapesti és egy perkupai szavazata! Polgármester is lehessen képviselő! Legalizáljuk az adóelkerülést a parlamentben, adómentes költségtérítést! Tehetetlen megyéket erős régiók helyett! Nemi, etnikai, vagyoni szegregációt az oktatásban és az egészségügyben!” Tán nem csoda, hogy az eredmény senkit sem tesz boldoggá…

Új köztársaság, új alkotmány. Tetszik vagy sem – elkerülhetetlen. Az biztos, hogy a felelősség mindannyiunké, éppen ezért az új – és egyben első igazi – alkotmányunk kezdődhetne valahogy így: „Mi, a Magyar Nemzet polgárai…”