A felvilágosodás és a tudományos haladás alapján álló gondolkodók – akik a tudományukat folyamatosan bővülő és egyre pontosabb ismeretek tárházának tekintik – nem vesznek tudomást Istenről se mint tudományos elvről, se mint a világi tudományos elvek korlátjáról. A felvilágosult, önmagát progresszívnak tartó értelmiség legfeljebb annyit hajlandó belátni, hogy nem áll rendelkezésére minden tudás, amivel a jelen problémáit orvosolni lehet.

Azt viszont szilárdan hiszi, hogy a problémák megérthetők, összességükben a súlyuk csökkenthető, illetőleg hogy a problémák zöme akár teljesen fel is számolható. A progresszív értelmiség azt gondolja, hogy megvan az értelem, az erkölcs és a jóakarat ahhoz, hogy a világ a jelenlegi állapotában – különösképpen a liberális demokráciákadta keretek között – folyamatosan javuló életfeltételekkel szolgáljon az emberi faj számára, ezért tehát csak idő kérdése, hogy mikor köszönt be az Örök Béke kora.

Ezzel a hittel szemben áll a konzervatív értelmiség felfogása, amely szerint se a szakmánk (a filozófia, a tudomány), se a szakmánk tárgyát képező emberi állapot nem írható le értelmesen Isten figyelmen kívül hagyásával. Abból következően, hogy a konzervatív ember nem képes elfogult optimizmussal értékelni az emberi fajta képességeit, szkeptikus az emberi értelem lehetőségeivel és a puszta emberi humanitásra alapozott társadalmi jóakarat sikerességével kapcsolatban, Isten mindig is nyitott opció marad számára. De ha az, akkor mindjárt annál több is: valóság.

A konzervativizmus a filozófiában nem más, mint a filozófia – az ész és tárgyai – korlátainak felismerése. A konzervatív filozófia pedig Istenre mutat, mert egy filozófián túli erőt remél a saját határain túl éppen azoknak a problémáknak és aggasztó gondoknak a dolgában, amelyekkel önmaga nem tud mit kezdeni, ám amelyeket negligálni sem akar. Valódi konzervatív filozófia éppen ezért nem lehet Isten nélkül.

Ami pedig a felvilágosult filozófiát és tudományt illeti, azok már régen elérték önmaguk határait. Már régóta nem képesek megelőlegezni a problémákat és a megoldásokat, és már régóta csak kezelik az emberiség gondjait. A világ már régen kiszabadult a megértés és a normák ellenőrzése alól, és ilyen körülmények között a megértésére irányuló minden akarat csak részleges és torz lehet. A cselekvés mindig a megértés előtt jár, a normák folyamatos ostrom alatt állnak és morzsolódnak szét, az individuum megölte a személyiséget. A szabad akarat a hordozójából kiszakadt, önálló életre kelt masinériaként töri-zúzza a még felismerhető világot. Három példa az antinómikussá romlott emberi helyzetre: a géntechnológia és a befektetési bankok fölötti kontroll lehetetlensége, az igazságosság elvének lehetetlensége, valamint a termelés és a fogyasztás alapjainak összeegyeztethetetlensége.

A felvilágosult értelmiségnek már reménye sincs, hogy „fogást találjon” a szabad akaraton, de még úgy tesz, mintha reménykedne: ahogy a múltban, úgy a jövőben is igaz lesz, hogy a problémákkal lépést tartanak majd a megoldásaik, hogy az emberi értelem újra és újra diadalt fog aratni, és visszaveszi a kontrollt az akarat felett. Ez azonban a problémák teljes meg nem értéséről árulkodik. Azok a problémák, amikről úgy tudni, megoldottuk őket, sose jutottak el a megoldásig, de új problémákat generáltak, vagy más régi problémákkal keveredve olyan szörnyszülötteket hoztak létre, amelyeknek már a leírása is hibás. A tudományos és filozófiai ész egyre tökéletesebben veszítette el közösségét a világgal, amelyben élt, általuk maga az emberi ész idegenedett el a világtól és önmagától, hogy végül eljussunk oda, ahol most tartunk: csak az önáltatás maradt azzal kapcsolatban, hogy urai vagyunk a helyzetnek, a legadekvátabb állapot pedig a reménytelenség.

A kétségbeesés teremt hitet ilyen körülmények között, hogy az egy újfajta emberi észnek legyen a szülője, amely visszatalál Istenhez és a természet törvényeihez. Ha progresszív barátaink, akik nem látják a „társiatlan társiasság” tragédiáját (a magánérdek és a közjó konfliktusának feloldhatatlanságát), akik nem látják a modern filozófiák funkciótlanságát és kudarcosságát, akik nem látják a legújabb társadalomelméletek körbeforgó természetét és a napjainkra teljessé vált kiszáradását, akik nem látják a „fejlett” világ elszakadását minden maradék eszményétől, és mindent összevetve nem látják a racionálisan belátható elmélet és a gyakorlat összeférhetetlenségét – ha tehát ezek a barátaink hajlandóak volnának a saját elméleteiket kitenni a puszta ráció lakmuszpapírjának – nos, az valódi megváltás volna az emberiség számára.

Ez azonban már politikai, ha nem egyenesen egzisztenciális bátorságra vallana. Egy elmélet vagy kultúra kudarcosságát felismerni követel ugyan némi erudíciót, de azért nem is lehetetlen. Sokkal nagyobb erőfeszítés a kudarcot bevallani. És a dolgok – köztük a modernség kudarcosságának elismerése – itt akadnak el. A tét nagy. De a gyávaság legalább akkora.