„Egyedül nem megy!, Kötéltáncot járunk!, Csak egy angyal segíthet!” – érzelmi kitörésekben nem volt hiány az ENSZ klímakonferenciájának szombatra „kitolt” zárónapján. Hiába. Két hét diplomáciai csetepatéi és tízezres utcai harcok után az eredmény szinte semmi. Egy két és fél oldalas politikai nyilatkozat, amelyet „tudomásul vett” a 193 delegáció. 2010 végére talán elkészülhet egy új éghajlatvédelmi egyezmény, amelynek a 2012-ben lejáró csonka kiotói dokumentumot kellene felváltania.

Nincs megállapodás, mert nem lehet. S nem csak azért – mint azt Nicolas Sarkozy francia elnök ingerülten közölte –, mert az ENSZ konszenzusos döntési mechanizmusa működésképtelen. Hanem mert amíg a tőkés alapon működő, szénhidrogénre épült világgazdaság egyetlen érvényes jelszava a növekedés, addig a fejlett és a fejlődő világ közötti szakadék áthidalhatatlan. A civilizációs minta a fejlett, nyugati világ. Nézzük csak Indiát. Lakossága 1,16 milliárd. Shasi Tharoor, a Nemzeti Kongresszus Párt politikusa nyilatkozta a minap: e tömeg egy százalékának sikerül évente kiemelkednie a szegénységből. A lakosság 65 százaléka 35 évesnél fiatalabb, ők munkát akarnak. S még csak nem is amerikai színvonalú életet. Tharoor 2050-re olyan Indiát képzel el, ahol mindenkinek garantált a napi kéthárom étkezés, a fedél a feje fölé, általános az oktatás, a felnőtteknek a munka. Elgondolható, mekkora katasztrófával járna, ha az ország lemondana a gazdasági növekedésről, olvadjanak bármennyire is a jéghegyek.

Nyugati civilizációs viszonyok között ma a Föld népességének ötöde él. Elvitathatja-e bárki a többi ötmilliárd jogát ugyanehhez? Az éhező százmilliók árnyékában hol kaphat prioritást a globális felmelegedés?

Koppenhága csak annyit hozott, hogy a fejlődő országoknak 2010 és 2012 között 30, 2020 után pedig százmilliárd dollárt „szánnak” a fejlettek klímavédelmi támogatásra. Titokzatos, virtuális, s ahogy egy fejlődő ország vezetője fogalmazott, júdáspénz ez. Mindenesetre nagyon gyenge és bizonytalan ellentételezése lenne annak, hogy – globalizálva a munkamegosztást – évtizedekig az olcsó munkaerejű fejlődők nyakába varrták az elavult technológiákat. Most meg az esőerdőket kérik rajtuk számon. És persze nem csak Ázsiáról van szó. A gazdasági válság előtti olajéhség bevételét Vlagyimir Putyin kormányfő például – az egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó – Oroszország gazdaságának technológiai forradalmára kívánta fordítani: ebből sem lesz egyelőre semmi.

Az izzadó jegesmedvék és a koppenhágai csőd felszínes ellentmondásai két hétig eluralták a médiát. Mellettük meg ott találjuk a hirdetéseket a „fenntartható tévézésről”. Pedig a 2050-es in diai átlagháztartás álmaiban még csak nem is szerepel a plazmatévék új generációja.