Valami bűzlik
Európából nézve a másik korlát az USA keménysége: az Egyesült Államok kormánya szintén nem híve az üvegház-hatású gáz EU számára elfogadható, 20-30 százalékos visszafogásának, mert attól tart, hogy ennek gazdasági visszaesés és növekvő munkanélküliség lesz az ára. A színjátékban a harmadik főszereplő, az EU játssza a jó fiút: kemény korlátozásokat ígér, és sok pénzt kínál a fejlődőknek, ha ők is hason lóan cselekednének.
A klímaalku résztvevőinek érveit addig fölösleges elemezni, amíg le nem szögezzük, hogy az alapbeállítás is hamis. Az összeomló gazdaságú volt szocialista országokat leszámítva az EU egyetlen állama sem lenne képes betartani saját vállalását, ha nem telepítené az összes légszennyező kapacitását keletre, vagy még inkább a Távol-Keletre. Ha az európai autó- vagy számítógépipar mindent Kínában, Indiában gyártat, az valóban azt jelenti, hogy Európa mindent megtesz a tiszta környezetért? Ha Indonéziában kiirtják a dzsungelt, hogy a helyén termelt olajpálmákkal kielégítsék Európa növekvő biodízeligényét, az lassítja-e a klímaváltozást?
Az EU állítólagos bőkezűsége – amellyel a fejlődők környezetvédelmi törekvéseit szponzorálná – szintén vitatható. Az unió egyelőre évi 4–6 milliárd eurót ígér, miközben a legszegényebb országokban körülbelül 100 milliárdot kellene a klíma védelmére fordítani. Ezekben az államokban a lakosság döntő többségéhez semmilyen energia-infrastruktúra nem ér el: nincs is más választásuk, mint az erdők elégetése, ha főzni, melegedni, vagy a szutykos tócsákból ivóvizet forralni akarnak. Márpedig még mindig az erdőirtás az első számú klímagyilkos tevékenység a világon.
Ugyanilyen fals a másik, elsősorban az USA-val összekapcsolt állítás is, amely szerint a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése egyenlő a gazdaság visszafogásával. Erre nincs bizonyíték. Azt viszont kutatások sora igazolja, hogy a zöldenergia-ipar és a többi klímabarát gazdasági tevékenység több munkahelyet teremt, mint amennyit az átállás megszüntet.
A színfalak mögött valószínűleg egy másik alku zajlik. A koppenhágai tárgyalóasztal körül ülők elsősorban nem a saját állampolgáraik jólétét védik, azt ugyanis egy újabb, szigorúbb klímaegyezmény közvetlenül nem fenyegeti. A kiállás inkább az olajiparnak, az energiaszektornak, az olcsó földre és importnyersanyagra épülő ágazatoknak szól – nekik jutna kisebb szelet a tortából, ha a csúcstalálkozó eredményes lenne. Úgy tűnik, a lapok újraosztása e körben sokkal ijesztőbb, mint a klímaváltozás.