A Fény mindig visszatér...
A demokrácia nem kishitűeknek, könynyen elkeseredőknek, meghátrálóknak, gondolkodni resteknek való, még ott sem, ahol jól meghonosodott: túljutott kamaszkorán. Persze felnőttkorában is áteshet kríziseken: az USA-ban a majdhogy kétszáz éves demokrácia alapelveit csúfolta meg McCarthy szenátor boszorkányüldözése az ötvenes években. És még a hatvanasokban is keményen kellett küzdeni, hogy a demokrácia alapelveit a fekete bőrű állampolgárokra is kiterjesszék egyes déli államokban.
Itthon évek óta figyelhettük a növekvő megosztottságot, a politikai pártok között növekvő feszültséget, a pártok bedarálását, az ellenzéki tábor összefogását szolgáló gyűlöletkeltést a hatalmon lévők, sőt mindenki ellen, aki nem sorolt be a táborukba. Önvédelmi rendszerünk erre politikai apátiával válaszolt. Egyre többen jutnak el immár a „pokolra mind a két famíliát” kétségbeeséséhez is.
Az utóbbi hónapokban azonban megfigyelhetünk egy másik tendenciát is: mind többen magában a rendszerben vélik felfedezni reményvesztettségünk okát. Nem az elmúlt húsz évben kibontakozó demokrácia tökéletesítésével foglalkoznak, hanem visszasírják a zsarnokiból paternalisztikus diktatúrába enyhült közel- vagy akár a jobbágyi-hűbéresi távoli múltat. Nemcsak a jelenlegi politikai szereplők ellen fordulnak, hanem a demokratikusparlamentáris berendezkedésünkben látnak javíthatatlan hibát. És egyre többen a közelgő választásoktól is tartva, úgy temetik a köztársaságot, a demokráciát, hogy nem is ajánlanak alternatívát, mintha itt lenne az apokaliptikus világvég.
Igaz, van, aki felveti a dinasztikus monarchia lehetőségét mint az arrogáns, éretlen-egocentrikus vagy éppen hiperaktív politikai szereplők okozta bizalomdeficitre, megoldandó alkotmányos kérdésekre adható választ (Gerő András: Mozgássérült alaptörvény). A királyság valóban jól működött, legalábbis a népesség százada vagy ezrede számára, amíg az iránta tanúsított hűséget, a koronának tett szolgálatot az uralkodó megyényi birtokkal jutalmazhatta...
Lehetséges, hogy a „polgári” párt egy kalapos dinasztia mellé állna, de kereszténydemokrata partnerük valószínűleg ragaszkodna a királyok isteni felkentségéhez, amit leginkább a pápán keresztül tarthatnak elérhetőnek. Lehet, hogy a nem katolikus keresztény egyházak vezetői is megtalálnák ebben a számításukat, de nem biztos, hogy ez megnyugvással töltené el a táltos hívők növekvő táborát. Pedig a dinasztiák sikerességében fontos szerepet játszhat a felsőbb hatalmak imádsággal vagy esetleg egy-egy ló feláldozásával elérhető kegye, hogy épeszű elsőszülöttel ajándékozzák meg az uralkodócsaládot.
Watergate, Fidesz-gate
Debreczeni József Arcmás című könyve zárófejezetének (ld. Nekrológ) első mondatában a Magyar Köztársaságot búcsúztatja. Majd az utolsó két mondatban a Fidesz valószínű miniszterelnök-jelöltjéről, Orbán Viktorról így ír: „És most eljött az ő ideje. Nincs erő, ami föltartóztassa.”
Én nem mernék ilyen kategorikus kijelentést tenni a jövőre nézve, mert a múltból tudjuk: a jövő sarkalatos megváltoztatásához olykor elég egyetlen lépés vagy felkiáltás, amely elindíthat egy minden várakozásunkat maga alá temető lavinát. És a legjobban eltervezett útnak is véget vethet egyetlen banánhéj.
Gondoljunk csak a Nixon elnököt végül is lemondásra kényszerítő eseménysorozatra, amelyet a washingtoni Watergate-épület alagsorában egy véletlenül észrevett, bezáratlan ajtó indított el, s ami elvezetett a Fehér Házból működtetett poloskatelepítőkhöz, akik betörtek a Demokrata Párt irodájába, hogy információkat szerezzenek a kampányukról.
Nálunk 2006 februárjában fény derült egy sokkal több információ ellopását lehetővé tevő betörésre az MSZP választási anyagait tartalmazó szerverbe egy Fideszhez tartozó szerverről. Amíg azonban a Watergate-betörést a tényfeltáró újságírók felgöngyölítették egészen az elnökig, addig az itteni szerverbetörés következmények nélkül maradt.
Akkor így írtam: „A demokrácia (...) könnyen sérülhet, ha szemet hunyunk az antidemokratikus tünetek első jelei fölött. (…) A fő veszély az, hogy az írott és íratlan szabályok megszegése olyan előnyökhöz juttathatja a »mindent a célért« elvet valló pártot, amelyek gyakorlásából származó előnyök ellenfeleit hasonló lépésekre késztethetik, kényszeríthetik. És az örvény spirálja veszedelmesen lefelé húz. Nagy hiba volt, hogy a sajtó (...) oly hamar feledni engedte a parlamentáris, etikai normák súlyos megsértését.” (Fideszgét?)
Ma már tudjuk, milyen mélyre hatolt ez a fertőzés, miután értesültünk a könynyen elérhető technológia kihasználásával privatizált nemzetbiztonsági módszerek pártpolitikai célokat szolgáló bevetéséről. A demokrácia legfőbb őrére, a sajtóra nem számíthatunk, hiszen azt a „ballib” vezetés szinte teljesen átengedte a jobboldalnak (l. Magyar Nemzet és Magyar Hírlap). Nem is beszélve a jobbosszélsőjobbos tévébirodalomról. Ha ezen túl figyelembe vesszük az igazságszolgáltatás többszörösen bizonyított egyoldalúságát, be kell látnunk: ha lesz is a kampány alatt valamilyen politikai lavina, valószínűbb, hogy balra, semmint jobbra fog lezúdulni.
Ám ha Debreczeni biztos Orbán Viktor föltartóztathatatlanságában, nem feltételezheti, hogy idézetek százaival bizonyított következetlenségeinek, túlkapásainak feltárásával feltartóztathatja őt. Ha pedig ez így van, fel kell tennem a kérdést: mit akar elérni és mit akarnak elérni mindazok, akik (korábbi hallgatásuk után) most ország-világ előtt nagydobra verik mindazt, amit eddig is tudtunk politikusaink anyagi és hatalmi kísértéseknek ellent nem álló gyarlóságáról? Azt, aki Debreczeni szerint miniszterelnökünk lesz, aligha lehet majd ezzel a megközelítéssel mérsékelni, kiegyensúlyozottabbá – és minél többek számára elfogadhatóvá – tenni. Amilyennek egy kormányfőnek lennie kellene.
Lehet, hogy Debreczenit leginkább a frusztráció hajtja elkeseredett kirohanásokra, mert ő már évek óta kongatja a vészharangokat. De hol voltak akkor a többiek, akik most hangosan jajveszékelve siratják a demokráciát?
Egy hazánk van
A „ballib” érzelmű demokrata persze nem örül, amikor világossá válik, hogy kormányának nincs esélye a hatalom megtartására, de mielőtt elfajul a kétségbeesett egymásra mutogatás, jobb, ha belátjuk: a baloldalnak akkor sem lenne esélye a 2010-es győzelemre – valami előre nem látható fejlemény nélkül –, ha az utóbbi években nem halmozott volna hibára hibát, még a jót is rosszul kommunikálva.
Tapogatózó demokráciánk még híján van annak az önbizalomnak, amely bármely párt harmadik győzelméhez, kormányzati ciklusához szükséges lenne.
Visszatekintve a négy évvel korábbiakra, világosnak látszik, hogy egy második ciklusra sem álltunk készen: kiharcolása magában hordta a bukás csíráját, és csak azért sikerülhetett, mert az alternatív politikai erő megosztó taktikája – a minél-rosszabb-annál-jobb-negativizmusa – több embert fordított ellene, mint amenynyit mellé édesgetett. Viszont ha a „ballib” koalíció 2006-ban – kevesebb túlígérgetéssel – konstruktív ellenzéki szerepet vállalt volna, amit a mandátumok több mint egyharmadával nagyon hatásosan betölthetett volna, most jó esélye lenne a kormányalakításra. E fontos, sokak által eddig nagyon hiányolt, felelősségteljes és hatásos ellenzéki szerepre most is jó esélye van, ha kampányát erre az elérhető célra – a mandátumok valamivel több mint egyharmadának megszerzésére – összpontosítja, mint azt máshol kifejtettem (Konstruktív ellenzék kerestetik, Élet és Irodalom, 2009. november 20.).
Nem a köztársasági államformával van baj, még csak nem is az államfő intézményével. A veszélyt inkább abban látom, hogy egy személyt – egy államfőt – tekintünk a nemzeti egység képviselőjének, pedig a kormány és a parlament minden tagjának az esküje – valamint a köztisztviselőké is – tartalmazza a félreérthetetlen szövegrészt: „...hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek...” Márpedig egy hazánk: egy Magyar Köztársaságunk van és annak egy népe.
A kampányban sem helyes – és gyakran kontraproduktív –, de megszokott a pártpolitika mindenek fölé helyezése. Miután azonban a megválasztott letette a hivatali esküt, az egész hazát, az egyetlen Magyar Köztársaságot és annak teljes népét kell képviselnie, ahhoz kell hűnek lennie. A miniszterelnök törekvéseit persze átitathatja az a gondolkodásmód, az az ideológia, amiért a többség megválasztotta, de hazánk minden polgárának az érdekét szívén kell viselnie, és tiszteletének, szeretetének mindannyiunkra, hazánk minden lányára és fiára ki kell terjednie.
Ez a demokrácia egyenletének könynyebbik fele. Legalábbis elméletileg, hiszen azoktól, akik vállalják a nép szolgálatát, elvárható, hogy felülemelkedjenek a mindennapi emberi gyarlóságokon, és ebben segítheti őket beiktatásuk felemelő rítusa.
Nekünk, egyszerű polgároknak sokkal nehezebb jó demokratának lennünk: elfogadnunk a többség döntését, és magasztos beiktatási rítus nélkül felülkerekednünk a kampányban inkább megerősített, mintsem eloszlatott (elő)ítéleteinken, félelmeinken, elfogadnunk a megválasztottat mindannyiunk miniszterelnökének.
Bizony nem könnyű demokratának lenni, mert ma már „nem félni” nem elég. Mindenesetre aktuálisabb lehet Bibó, ha a szokásosnál bővebb formájában idézzük: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az öszszeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
Talán ennél is fontosabb, hogy demokratának lenni annyi, mint félteni a demokráciát: kiállni mellette, nemcsak másokkal, hanem önmagunkkal szemben is. Mert nem mindig könnyű elfogadni a másságot, legyőzni félelmeinket az imaginárius veszedelmektől, vagy megkülönböztetni őket a valódiaktól.
Hadd idézzem Franklin D. Roosevelt első elnöki beiktatásakor, a válságos 1933 tavaszán elhangzott szavait: „...az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, maga a félelem – a megnevezhetetlen, ésszerűtlen, indokolatlan rettegés, amely megbénítja azokat az erőfeszítéseket, amelyek a meghátrálást előrehaladássá fordíthatják.”
A sötétség réme
Valamikor az emberiség legnagyobb félelme a napok rövidülése lehetett: a sötétség állandósulásának réme. Azután felismerték az évszakok váltakozásának törvényszerűségét, és megünnepelték a fény viszszatérését – vagy áldozatot mutattak be érte. A hanuka nyolc napjának mindegyikén eggyel több gyertyából áradó fénnyel, vagy a hajdani szaturnália utolsó, hetedik napjára, december 25-re tett karácsony csillogásával mindmáig ünnepeljük a sötétség felett aratott győzelmet.
Az északi féltekén a legsötétebb nap december 21., de a moszkovita diktatúra terrorjában december 18-át, Sztálin születésének napját tartottuk annak.
De hol vagyunk már ettől?! Sztálin földi örökkévalóságra felkészített holttestét már régen kitették Leninnel megosztott mauzóleumából, és ma élő honfitársaink egyharmadának sincs fogalma arról, mi az igazi sötétség, s hogy a legnagyobb sötétségben is élt bennünk a remény. Igaz, akkor a bibói három évnek, 1945–1948-nak, rövid életű demokráciánknak az emléke még nem volt olyan távoli.
Lehet, hogy nem lesz könnyű mostani demokráciánk kamaszkora, de ne hallgassunk azokra, akik feladnák a megemberesedésébe vetett reményt, bárki kerül is egy-két ciklusra az ország élére. A demokrácia legnehezebb leckéje: nemcsak elfogadnunk kell azt, akit a többség hatalomra juttat, hanem minden tőlünk telhető módon támogatnunk is hazánk egysége és előrejutása érdekében.
És ilyenkor, hanuka és karácsony időszakában emlékezzünk a mózesi tanításra is: „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat.” És a még nehezebb reformátor-zsidó jézusira: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.”
Nem mazochista tanács ez – vagy az „aki egyik arczodat megüti, fordítsd néki a másikat is” tanítás –, hanem elleneink lefegyverzésének gyakran egyetlen módja. Mert, mint egyszer már megírtam: az, akiről feltételezzük, hogy a puszta „embertelen hatalomvágy” hajtja, valójában a szeretetvágy megszállottja lehet (Az Orbán-jelenség, HVG, 2006. március 18). És az, aki hatalomvesztetten a hatalom elleni gyűlöletet szította, aligha szítja tovább, miután a vágyott hatalmat elnyeri.
Schmidt Mária (Politika és erkölcs) már évekkel ezelőtt óvott minket: „Nagy a felelősségük azoknak, akik a közmegegyezés utolsó lehetőségeit is elszalasztanák, csak hogy Jones vissza ne jöjjön.” Majd biztatott: „Nem fog.” Pedig az orwelli farmon az állatok igazi ellenségei maguk az egymás ellen forduló állatok lettek, miután elűzték Mr. Jonest. Most már tudjuk – Debreczeni József is állítja! –, hogy Jones viszszatér. Ám tőlünk is függ, hogy ugyanaz a Jones lesz-e, akit nyolc évvel ezelőtt elűztünk. Attól, hogy miként fogadjuk viszsza, hogy tudunk-e olyan demokraták lenni, akik nem csak saját választottjuknak adnak esélyt. Képesek vagyunk-e segíteni őt, hogy megtalálja önmagában azt a talán még benne élő ifjút, aki valaha volt, és akire mindmáig sokan – és nem csak mai elvbarátai – nagy szeretettel gondolnak vissza.
Lehet, hogy csak halhatatlan optimizmusom szól most is belőlem. Lehet, hogy valóban sötétnek tűnik a közeljövő, de rajtunk is múlik, hogy mennyire lesz sötét – és ne feledjük: a Fény mindig visszatér..."
A szerző író, ny. egyetemi tanár
