Olvastam beszámolójukat a pécsi egyetemi lövöldözés elkövetőjének elmeszakértői vizsgálatáról (Hangokat hallott a pécsi ámokfutó, november 28.). G. Ákos esete nem egyedi. Hosszú éveken át kényszerbetegségben szenvedtem. 1996­ban, kamaszkoromban kezdődött. Ez a betegség (angol rövidítése után OCD) a lakosság körében szinte alig ismert, ami két okból is különösen sajnálatos: egyrészt azért, mert a kényszerbetegségben szenvedők aránya a teljes népesség körében közel 3 százalékos (több, mint az ugyancsak súlyos skizofrénia vagy epilepszia), másrészt pedig azért, mert a kényszerbetegek rendszerint titkolják panaszaikat a környezetük előtt, holott azok kellő odafigyeléssel felismerhetők. Sokszor maguk a betegek sincsenek tisztában vele, hogy betegségben szenvednek – a környezetükről nem is beszélve. Így pedig a segítségkérés és ­nyújtás is szükségképpen elmarad.

Miután teljesen véletlenül (egy rövid újságcikk nyomán) rádöbbentem, hogy beteg vagyok, még évek teltek el, amíg orvoshoz fordultam. Elvesztegetett évek voltak. 2001 őszén aztán felkerestem az OPNI Nyéki úti ambulanciáját, ott is egy neves, tapasztalt pszichiátert. Közel három évig, havi rendszerességgel jártam a Nyéki útra, ám egy­egy alkalommal tíz percnél többet szinte soha nem töltöttem az orvos szobájában. A legelső, kb. félórás alkalmat kivéve, amikor nagyjából áttekintettük, mi is a bajom, és ennek milyen okai lehetnek (így, feltételes módban). A későbbi „kezelések” abból álltak, hogy az orvos lejegyezte a panaszaimat, majd megtette rövid és elég semmitmondó észrevételét, esetleg apró javaslatát. Végül felírta a szokásos gyógyszert. Maximum tíz perc, ami alatt én semmivel sem lettem okosabb. Egy receptet vittem haza a kezemben, miközben a lelkemben és a fejemben lényegében semmit. Kartonomat majdnem három év után azzal zárták le: gyógyult. Ami papíron talán igaz is volt… A kényszerbetegség azonban gyakran párosul egyéb kórképekkel, nálam pél dául szociális fóbiával társult, ami ráadásul (mint később megtudtam) kora gyermekkoromból származtatható elsősorban.

Miután megelégeltem a fóbiámmal való folyamatos küzdelmet, 2009 elején ismét orvoshoz fordultam, de ezúttal már egy pszichiátriai magánrendelést kerestem fel. Az ambuláns és a magánrendelés közti különbség (mint tapasztaltam, és amint azt mások is megerősítették nekem) ég és föld. Utóbbi minden esetben egy teljes órányi kezelést jelent, amelynek csak az utolsó két perce telik a gyógyszer felírásával – ha szükséges. A fennmaradó idő valóban terápia: a feltárás és a megértés lehetőségével, ahol fény derülhet addig rejtett (ám rendkívül fontos) összefüggésekre is. Nemcsak egy receptet visz haza valaki, hanem végre valamit lélekben és fejben is.

Nem ragozom, nyilván nem is kellene magyarázni a nyilvánvalót, mennyivel hatékonyabb az utóbbi módszer az előbbinél. Össze sem hasonlítható. Anyagilag sem. Ma egy pszichiátriai magánrendelés óradíja 7000 forint körül mozog Budapesten. Ennyi az ára (nekem havonta átlagosan kétszer), ha az ember valóban meg akar gyógyulni, lehetőleg minél előbb.

Ha az ambuláns rendelést választja, mert nem engedhet meg magának mást, sorsa jó eséllyel alakul úgy, mint az enyém, vagy mint G. Ákosé (a lövöldözést kivéve, remélhetőleg).

Rendszeres a panasz a magyar lakosság mentális állapotára, aminek nyilván több oka is van, ám ezek között elég előkelő helyet foglal el az ambulanciákon tapasztalható hozzáállás. Könnyű erre azt válaszolni, hogy kevés a pénz, az állam nem biztosít elég forrást, ezt a jelen körülmények között csak így lehet stb. Nem ismerem a finanszírozási rendszert, de kétlem, hogy mindez pusztán pénzkérdés volna.

V. Z.

(teljes név és cím a szerkesztőségben)