Napról napra érezhetően növekszik a szorongás a baloldali és a liberális közönség körében. (Nem írom egybe, de még csak kötőjellel sem a baloldalit és a liberálist, ahogyan manapság sokan, mert baloldali és liberális, kérem tisztelettel, egyáltalán nem ugyanaz. Nem is testvérek, nem is összetartozó, páros  fogalmak. Egy liberális éppenséggel nagyon is lehet jobboldali. Legföljebb olyan nyegle, populista jobboldali nem lehet, mint a miénk, és persze olyan rasszista, antiliberális és antihumanista végképp nem, mint a mi derék mélymagyar szélsőjobbunk.)

Akárhogyan is, az aggodalom és a szorongás nőttön nő, amire minden okunk meg is van. Szépen szaporodnak azok a publicisztikának álcázott segélykiáltások, melyeknek általános címzettje a baloldali és/vagy a liberális politika. Mondhatni: a főnökség.

Azt már nagyjából mindenki belátta, hogy a király meztelen, de úgy látszik, annak felismeréséig még nem mert eljutni a köznek író értelmiség, hogy már egyáltalán nincs is király. Asztrálteste szépen feloldódott, hogy pontosan miben, azt hoszszú lenne felsorolni. Annyi oldószer volt olajtól termőföldig, készpénztől hatalomig, hogy ma már erre kár is lenne sok szót vesztegetni. Megérett a helyzet mifelénk is egy radikális tiszta kezek mozgalomra, csak az a félő, hogy nálunk még a tiszta kezek is mocskosak lesznek, ha lesznek egyáltalán.

Hanem, hogy kinek is tetszenek itt ezeken a hasábokon prelegálni? Ki fogja kihalászni ezt a sok rémülten, kétségbeesetten, utolsó reménnyel elhajított palackot? Hol látható akár egyetlen ember a gáton, az isten szerelmére, akiben – innen nézve – egy icipicit hinni, bízni, reménykedni lehetne? Hogy a szurkolásról már ne is beszéljek. Tessenek már végre körülnézni!

Én aztán nem szeretnék bíróság előtt állni a becsület csorbítására alkalmas kijelentések közzététele miatt, de azért mégis óvatosan föltenném a kérdést, ha már a pártbéli sokaság nem lát a rémülettől: nincs véletlenül Mesterházyéknál otthon egy tükör?

Micsoda? Hogy a szocialista nagyvadak netán nem akarják tönkreamortizálni az imázsukat a biztos vesztes pozíciójában? Tegye föl a kezét, aki meg tud még nevezni csak egy embert, nem bánom, lehet liberális is, akit józan ésszel politikai nagyvadnak, vagy kicsit is hitelesnek, vagy akár csak eladhatónak gondolhatnánk! Üres a kamra, csak néhány beszáradt, kővé szikkadt lekvár árválkodik a polcokon.

A választásokig, ha az év vége holtszezonját leszámítjuk, négy hónap van hátra. A közönség lassan elcsendesedik a széksorokban, az új férfi színre lépésére vár, és persze új műsorban reménykedik. Adná az ég, hogy ne jöjjön gyors és keserves csalódás! Mindannyiunk közös és jól felfogott érdekében.

Baloldaliaknak és liberálisoknak pedig nem ajánlom se az értelmetlen kétségbeesést, se a terméketlen szorongást, se a pusztába kiáltozást. Nem szokott bejönni! Ha van valamink, akkor adjuk elő! Valahogy rendeződjünk össze, és dolgozzunk kicsit! Elő a híres kreativitással, és csak bátran és lazán, barátaim. Legalább halljunk meg szépen, elegánsan, úgy, hogy abból még föl lehessen tápászkodni, vagy legalább támadni.

Igen, mi magunk. Terveket, ötleteket, felajánlásokat! Közéletet! Munkát, a fene egye meg, ne csak mindig szófia beszédet!

És ne hagyjuk magunkat megalázni azzal, hogy a szégyenletes napon – amely amúgy a demokrácia kitüntetett ünnepe lenne –, majd ott álljunk reszkető kézzel, lehajtott fejjel és fogcsikorgatva kényszerszavazzunk valamire és valakikre, akiket a hátunk közepére se kívánnánk, csak azért, hogy mégse legyen minden, de minden „azoké”.

Hm?

A szerző újságíró