Az  egyház közéleti megnyilatkozásaiban megszokott módon pártnevet nem említett, de ugyancsak megszokott módon teljesen nyilvánvaló tette, hogy kiről (ezúttal a Jobbikról) van szó. A bíboros a püspöki  kar  nevében sajnálkozott, hogy egyházát és jelképeit „öszszefüggésbe akarják hozni” bizonyos elfogadhatatlan „jelenségekkel”.

A „keresztes hadjárattól” való elhatárolódás a kormányzattal szemben változatlanul kritikus (pl. a köztévét sújtó elvonásokkal foglalkozó, vagy az egyházi földbirtokok utáni kárpótlás ügyét felmelegítő) egyházi nyilatkozatok sorába került bele, de ettől még nagyon tanulságos.

Először is a Jobbik 2003 óta állít az adventi időszakban köztéri kereszteket. Azt mondják, így akarnak emlékeztetni az ünnep spirituális üzeneteire a karácsonyi vásárlás időszakában, de a valódi ok nyilvánvalóan nem ez, hanem a párt kommunikációjának erősítése, a köztereken való újabb megjelenési lehetőség megragadása, a „keresztény” önmeghatározás folytán szavazói bázisuk stabilizálása.

A püspöki karnak az elmúlt hét évben lett volna lehetősége az ezzel kapcsolatos tiltakozásra, hiszen a szakrális jelkép politikai célú kisajátítása a vallásra nézve mindenkor sértő, függetlenül attól, hogy az egy marginális szélsőjobboldali alakzat vagy egy parlamentbe készülő, jelentős támogatottságra szert tett párt akciója. Az, hogy korábban az egyház nem tett ilyen egyértelmű célzást, önmagában jelzi: felismerték a Jobbik és az általa képviselt ideológia térnyerésének a veszélyét, még ha e mostani tiltakozás párhuzamba is állítható a radikálisok szavazatszerzésével kapcsolatos fideszes félelmekkel. (Orbán Viktor pártjainak – a Fidesz–KDNP-nek – ugyanis nagyon fontos a történelmi egyházak támogatása mind a választásokon, mind azt követően.)

A püspöki kar szeptember közepén nyilvánosságra hozta Az Egyház élő hitével összhangban című körlevelét, amelyben az ősmagyarkodó, pogány kultuszoknak a kereszténységgel való összeegyeztethetetlenségére és elterjedésük veszélyeire figyelmeztettek (de persze egyidejűleg a „szélsőségesen liberális eszméktől” is elhatárolódtak). Az üzenet a kereszténységet radikális politikai ideológiákkal és antiszemitizmussal ötvöző szélsőjobboldalnak szólt, arról igyekeztek leválasztani híveiket, ahogy most a keresztállítás ügyében is.

Az elsősorban a Jobbikhoz kötődő radikális ideológia térnyerése már az egyháznak is kényelmetlenné vált, a vallási tartalommal párosult szélsőség már nem tartozik a csupán „egyesek” által képviselt kilengések kategóriájába. Ám az érseki figyelmeztetés hatása finoman szólva is korlátozottnak bizonyul.

Aligha hitelesíthető az a magyarázat, hogy a Jobbik keresztjeit megáldó papok „nem az egyház képviseletében vesznek részt” a párt köztéri rendezvényein. A Jobbik ugyanis alighanem elérte célját, a közvélemény (legalábbis megszólítható híveik) szemében „az egyház” hitelesíti a „keresztes hadjáratot”, a pártrendezvényen felszólaló, áldást osztó papok, lelkészek köztéri szereplését pedig nem lehet hitelesen szabadidejükben folytatott privát tevékenységnek (ad analogiam „írói munkásságuk részének”) tekinteni.

Másrészt a Jobbik már régóta van annyira magabiztos, hogy ne kelljen tartania elkötelezett híveinek ideológiai elbizonytalanodásától a Magyar Katolikus Püspöki Kar rosszallása miatt. Megteheti, sőt mindent el is követ, hogy ne kelljen látnia a keresztfától az Erdőt, vagyis a kereszténység politikai céljai szolgálatába állított elemei mögött a katolikus egyház valódi spirituális és közéleti felfogását.

A szerző történész, egyetemi oktató