Három félreértés

Arra nem számíthatunk, hogy a kampányhoz közeledve a pártverseny és a közbeszéd tisztulni fog, de talán azonosíthatunk néhány okot, ami miatt a pártverseny olyan, amilyen. Szerintünk három alapvető félreértés mutatható ki, amelyeket a politikai paletta különböző oldalának szereplői identitásuk alapjaként dédelgetnek.

1. A jobboldalon (ami ebben az írásban végig a Fideszt jelenti) minden másnál előbbre valónak tartják a teljes rendszerváltás megvalósítását. 2. A bal- és a liberális oldalon (ami a továbbiakban elsősorban az MSZP kormányköreit és az őket támogató SZDSZ-es képviselőket jelenti) a világválság menedzselését helyezik a középpontba, de ezt egyoldalúan, szinte kizárólag a makrogazdasági adatok javítására koncentrálva képzelik el. Végül 3. Ugyancsak a bal- és a liberális oldal azt vizionálja, hogy a demokrácia intézményes rendjét minden fenyegeti, ami a képviseleti intézményeken kívül történik.

Első félreértés: a teljes rendszerváltás fikciója.

A jobboldali közbeszédben ma uralkodónak tekinthető az a nézet, hogy a problémák gyökere a "posztkommunizmus" továbbélése. Ezt a nézetet a két ciklus óta tartó bal-liberális kormányzásra reflektálva alakították ki, hozzákapcsolva egy másik tételt is: a rendszerváltás baloldali "elárulását". A Fidesz érvelése korántsem szokatlan egy olyan országban, ahol az ellenzék mindig a kormány- és a rendszer-ellenzékiség határán lavírozott.

Ha Magyarországon elegendő híve lenne a történeti látásmódnak, már réges-rég egyértelművé vált volna a politizáló közönség számára, hogy az ún. "teljes rendszerváltás" képtelenség, hiszen egy rendszert nem lehet végérvényesen, szőröstül-bőröstül eltörölni, kivált, ha a változás nem forradalmi úton történik. Viszonylag konszolidált átmenetek után (mint amilyen 1989-90-ben Magyarországon történt) óhatatlanul megmaradnak a korábbi struktúrák némely vonásai.

Az átmenet előtti struktúrák továbbéltek 1867 és 1919 után is. A dualista Magyarországot az a nemzedék vezette jó ideig, amely a reformkor utolsó évtizedeiben szocializálódott. 1919 után pedig az önmagát kereszténynemzetinek nevező kurzus külpolitikáját a dualizmusból átvett-megörökölt diplomáciai réteg irányította. A 30-as évek közepén, Gömbös Gyula "népi kormányában" Kánya Kálmán személyében a Monarchia utolsó évtizedében edződött, tipikusan konzervatív-liberális szellemiségű külügyminiszter is helyet kapott!

A Kádár-rendszer sem jelentett akkora törést a korábbiakhoz képest, mint ahogyan gondolni szokás. Amit a kádárizmus "differentia specificájának" gondolunk, az állampárti működésmód korántsem anynyira egyedi dolog, mint ahogy a korábbi elemzések beállították. Az állampárt a magyar történelem régi, jól bevált kategóriája, karrierje a dualizmusban kezdődik, hogy azután a Horthy-korszakon keresztül - a szélsőséges egypártrendszer alakjában - megérkezzen az államszocializmusba.

A jobboldalnak tudnia kellene: a probléma nem (csak) a kádári hagyományokkal van. A teljes hazai jobboldal hagyományőrzőnek véli magát, miközben fogalma sincs ennek a hagyománynak (s főképpen az átmenetek utáni rendszerkezdés hagyományának) a mibenlétéről. A teljes rendszerváltás "akarása" olyan félreértés, amelynek nagy hagyománya van a honi politikában, holott az átmenetek után gyorsan kiderül: teljesíthetetlen jelszóról van szó.

Második félreértés: az ország dinamizálható egyoldalú válságmenedzseléssel.

Abban nem lehet vitánk a jelenlegi kormánnyal sem, hogy az ország versenyképességének nélkülözhetetlen feltétele a makrogazdasági stabilitás. Ezt azonban sokszorosan körül kell bástyázni, máskülönben az eredmények átmenetiek lesznek. Legalább két korszakot ismer a hazai gazdaságtörténet, amikor az egyensúlyteremtő gazdaságpolitika viszonylag tartós eredményeket hozott. Az első az 1870-es évekből való, amikor az ország a csőd szélén vegetált.

A korabeli politikusok a csőd elkerülésére nem pusztán új megoldásokat találtak, de ekkor jött létre az a politikai szerkezet (pártfúzió) is, amely azután évtizedekre meghatározta a Monarchia fejlődését. A másik példa a Trianon utáni Magyarországról való: Bethlen István miniszterelnökként hasonló hitel- és egyensúlyteremtő politikát folytatott, s ennek segítségével sikerült Magyarországot szanálnia. Oszkó Péter és a Bajnai-kormány válságmenedzselő és deficitcsökkentő politikája akár ebbe a sorba is beilleszthető, de azt is látnunk kell, hogy egyoldalúsága nem feltétlen csak a makrologikából fakad. A makrogazdaság stabilitása szükséges, de nem elégséges feltétel, s a balliberális térfélen az elmúlt években semmilyen válasz nem született arra a kérdésre, hogy mi minden kell még a gazdaság fejlődéséhez. Nyugat-európai példákra hivatkozhatunk, ha ezekről a járulékos, de mégis alapvető tényezőkről akarunk többet megtudni.

Ezek közé tartozik például az intézmények szerepe, amelyekről nemrégiben Claudia R. Williamson publikált rendkívül érdekes, zavarba ejtő cikket a Public Choice című folyóirat 2009. júniusi számában. Ő megkülönböztet formális és informális intézményeket (ez utóbbiak közé sorolva a kultúrát, a normákat, a szokásokat, a bizalmat), s azt állítja: a gazdaság fejlettségében nem feltétlenül a formális intézmények játsszák a meghatározó szerepet. Azok az országok, amelyek erős informális intézményekkel rendelkeznek, gazdaságilag versenyképesebbek. Sőt ott a legmagasabb az egy főre eső GDP, ahol gyengék a formális, ám erősek az informális intézmények! Sokkal könnyebb létrehozni ilyen-olyan szervezeti kereteket, mint demokratikus kultúrát, szokásokat és bizalmat. Holott ez a gazdaság dinamizálásának fő eszköze.

Arról, hogy az ilyesfajta megközelítéseket a hazai baloldal is ismeri, két markáns példa tanúskodik. Emlékezzünk csak Gyurcsány Ferencnek 2008 augusztusában, még miniszterelnökként írott cikkére (Megegyezés), amelyben külön is hangsúlyozta a gazdasági fejlődést megalapozó kulturális összetevők szerepét. A 2009. november 14-i Népszavában pedig Oszkó Péter nyilatkozott a kultúra gazdaságfejlesztő-dinamizáló szerepéről.

Ám gondoljunk arra is, hogy az első esetben milyen elutasítás fogadta a makroszemléletnek a kulturális szempontokkal történő kiegészítését, azaz az informális intézmények gazdaságfejlesztő szerepének felvetését. A végeredmény szempontjából azonban ez édes mindegy. Hiába esik egybe a baloldalon belül néhány politikus nézőpontja a nyugat-európai elemzések (és persze a gyakorlat) fősodrával, ha a hazai bal- és liberális oldal túlnyomó része ezt félreérti, és semmiféle mondanivalója nincs a kultúra, a bizalom, a szokások szerepéről.

A magyar baloldali gazdaságpolitikai gondolkodásra bőven ráférne tehát a megújulás, de ennek nyomait nemigen látjuk. Inkább az ellenkezőjét: a baloldal bezárul a makrogazdasági logikába. Egyáltalán nem csodálkozhatunk, ha a magyar pártpolitikai hagyomány itt is feltámad: a megszorítónak, "népnyúzónak" tekintett baloldali kormányokkal szemben az ellenzék semmilyen bizalmat nem táplál, mint ahogy a társadalomnak azon része sem, amely az ellenzék befolyása alatt áll. Erről és az egész makroalapú gazdaságfilozófiáról az eddiginél jóval alaposabb vitákat kellene folytatni, amelynek első lépése éppen a gazdaságot körülfonó informális intézmények térképének elkészítése lehetne.

Harmadik félreértés: minden veszélyes, ami a képviseleti demokrácia intézményes szféráján kívül történik.

Amikor egy politikus kiadja a "Demokraták, ébresztő!" jelszót, azt vizionálja, hogy valakik a demokráciát "kívülről", az "utcáról" fel kívánják számolni. Ez a beszédmód megakadályozza, hogy egy másik, érdemibb beszédmódba helyezkedjünk, olyanba például, amit Soros György kínál egy ideje könyveiben, előadásaiban és interjúiban. Ő például ezt mondja: "A kapitalizmus képes a túlélésre, de új alapokra kell helyezni".

Csak logikailag tovább gondolva: ha netán a kapitalizmust új alapokra kell helyezni: nem képzelhető-e el, hogy a demokratikus intézményrendszerben, az állampolgárok és az intézmények viszonyában is szükségessé válhat némi korrekció? Bizonyára elképzelhető. Aki azonban a jelenlegi hazai közbeszédet nézi, meglepetéssel konstatálja, hogy a demokráciavédő hevület egyúttal megakadályozza, hogy a liberális demokrácia esetleges megújításáról komolyabb vita alakulhasson ki. Természetesen senki nem a képviseleti demokrácia felváltását akarja valami mással felváltani.

A demokrácia döntően képviseleti rendszer. Ám a "hivatalos" képviseleti intézmények a világon mindenütt válságban vannak, s mindenütt keresik a módot a megújításukra, kiegészítésükre. A hazai baloldalnak azonban nem tud igazán hozzászólni ehhez a nagyon fontos témához.

Megelégszik azzal, hogy az Alkotmányban szövegszerűen megengedett "népi részvételt" populizmusnak minősítve lehatárolja a demokrácia társadalmi alapjáról való újszerű gondolkodást. Nyugat-Európában is vannak szélsőséges és radikális pártok, de ott ezek komoly elemzések tárgyai, ami nem azt jelenti, hogy szeretni kell őket. Másodszor: Nyugat-Európa éppen az erősödő radikális tendenciák ellenében kínál intézményes alternatívát a politikát igazán befolyásolni, s nem csak az utcán hőzöngeni kívánó emberek számára. A tömegek lázadása helyett a tömegek bölcsességére alapozó deliberatív kormányzást! Erről azonban a baloldal nem akar vitát nyitni, így viszont félreérti a helyzetet, és sajnos rossz irányba tereli a közbeszédet is.

Ha együttműködő, kooperatív demokráciát akarunk egyszer, ha nemcsak játszunk a szavakkal, hanem igazából azokat a módszereket keressük, amelyek a fejlett Nyugattal összekötnek minket, akkor alaposan végig kell gondolnunk a fenti félreértéseket. A félreértések persze a politika szerves részei, ám az már nem természetes, hogy ezekre "örökös" politikai helyzetértékelések épüljenek!

Antal Attila politológus,

Csizmadia Ervin munkatárs, politológus, igazgató,

Novák Zoltán politológus, kutatásvezető Méltányosság Politikaelemző Központ

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.