1. A jobboldalon (ami ebben az írásban végig a Fideszt jelenti) minden másnál előbbre valónak tartják a teljes rendszerváltás megvalósítását. 2. A bal- és a liberális oldalon (ami a továbbiakban elsősorban az MSZP kormányköreit és az őket támogató SZDSZ-es képviselőket jelenti) a világválság menedzselését helyezik a középpontba, de ezt egyoldalúan, szinte kizárólag a makrogazdasági adatok javítására koncentrálva képzelik el. Végül 3. Ugyancsak a bal- és a liberális oldal azt vizionálja, hogy a demokrácia intézményes rendjét minden fenyegeti, ami a képviseleti intézményeken kívül történik.

Első félreértés: a teljes rendszerváltás fikciója.

A jobboldali közbeszédben ma uralkodónak tekinthető az a nézet, hogy a problémák gyökere a "posztkommunizmus" továbbélése. Ezt a nézetet a két ciklus óta tartó bal-liberális kormányzásra reflektálva alakították ki, hozzákapcsolva egy másik tételt is: a rendszerváltás baloldali "elárulását". A Fidesz érvelése korántsem szokatlan egy olyan országban, ahol az ellenzék mindig a kormány- és a rendszer-ellenzékiség határán lavírozott.

Ha Magyarországon elegendő híve lenne a történeti látásmódnak, már réges-rég egyértelművé vált volna a politizáló közönség számára, hogy az ún. "teljes rendszerváltás" képtelenség, hiszen egy rendszert nem lehet végérvényesen, szőröstül-bőröstül eltörölni, kivált, ha a változás nem forradalmi úton történik. Viszonylag konszolidált átmenetek után (mint amilyen 1989-90-ben Magyarországon történt) óhatatlanul megmaradnak a korábbi struktúrák némely vonásai.

Az átmenet előtti struktúrák továbbéltek 1867 és 1919 után is. A dualista Magyarországot az a nemzedék vezette jó ideig, amely a reformkor utolsó évtizedeiben szocializálódott. 1919 után pedig az önmagát kereszténynemzetinek nevező kurzus külpolitikáját a dualizmusból átvett-megörökölt diplomáciai réteg irányította. A 30-as évek közepén, Gömbös Gyula "népi kormányában" Kánya Kálmán személyében a Monarchia utolsó évtizedében edződött, tipikusan konzervatív-liberális szellemiségű külügyminiszter is helyet kapott!

A Kádár-rendszer sem jelentett akkora törést a korábbiakhoz képest, mint ahogyan gondolni szokás. Amit a kádárizmus "differentia specificájának" gondolunk, az állampárti működésmód korántsem anynyira egyedi dolog, mint ahogy a korábbi elemzések beállították. Az állampárt a magyar történelem régi, jól bevált kategóriája, karrierje a dualizmusban kezdődik, hogy azután a Horthy-korszakon keresztül - a szélsőséges egypártrendszer alakjában - megérkezzen az államszocializmusba.

A jobboldalnak tudnia kellene: a probléma nem (csak) a kádári hagyományokkal van. A teljes hazai jobboldal hagyományőrzőnek véli magát, miközben fogalma sincs ennek a hagyománynak (s főképpen az átmenetek utáni rendszerkezdés hagyományának) a mibenlétéről. A teljes rendszerváltás "akarása" olyan félreértés, amelynek nagy hagyománya van a honi politikában, holott az átmenetek után gyorsan kiderül: teljesíthetetlen jelszóról van szó.

Második félreértés: az ország dinamizálható egyoldalú válságmenedzseléssel.

Abban nem lehet vitánk a jelenlegi kormánnyal sem, hogy az ország versenyképességének nélkülözhetetlen feltétele a makrogazdasági stabilitás. Ezt azonban sokszorosan körül kell bástyázni, máskülönben az eredmények átmenetiek lesznek. Legalább két korszakot ismer a hazai gazdaságtörténet, amikor az egyensúlyteremtő gazdaságpolitika viszonylag tartós eredményeket hozott. Az első az 1870-es évekből való, amikor az ország a csőd szélén vegetált.

A korabeli politikusok a csőd elkerülésére nem pusztán új megoldásokat találtak, de ekkor jött létre az a politikai szerkezet (pártfúzió) is, amely azután évtizedekre meghatározta a Monarchia fejlődését. A másik példa a Trianon utáni Magyarországról való: Bethlen István miniszterelnökként hasonló hitel- és egyensúlyteremtő politikát folytatott, s ennek segítségével sikerült Magyarországot szanálnia. Oszkó Péter és a Bajnai-kormány válságmenedzselő és deficitcsökkentő politikája akár ebbe a sorba is beilleszthető, de azt is látnunk kell, hogy egyoldalúsága nem feltétlen csak a makrologikából fakad. A makrogazdaság stabilitása szükséges, de nem elégséges feltétel, s a balliberális térfélen az elmúlt években semmilyen válasz nem született arra a kérdésre, hogy mi minden kell még a gazdaság fejlődéséhez. Nyugat-európai példákra hivatkozhatunk, ha ezekről a járulékos, de mégis alapvető tényezőkről akarunk többet megtudni.

Ezek közé tartozik például az intézmények szerepe, amelyekről nemrégiben Claudia R. Williamson publikált rendkívül érdekes, zavarba ejtő cikket a Public Choice című folyóirat 2009. júniusi számában. Ő megkülönböztet formális és informális intézményeket (ez utóbbiak közé sorolva a kultúrát, a normákat, a szokásokat, a bizalmat), s azt állítja: a gazdaság fejlettségében nem feltétlenül a formális intézmények játsszák a meghatározó szerepet. Azok az országok, amelyek erős informális intézményekkel rendelkeznek, gazdaságilag versenyképesebbek. Sőt ott a legmagasabb az egy főre eső GDP, ahol gyengék a formális, ám erősek az informális intézmények! Sokkal könnyebb létrehozni ilyen-olyan szervezeti kereteket, mint demokratikus kultúrát, szokásokat és bizalmat. Holott ez a gazdaság dinamizálásának fő eszköze.

Arról, hogy az ilyesfajta megközelítéseket a hazai baloldal is ismeri, két markáns példa tanúskodik. Emlékezzünk csak Gyurcsány Ferencnek 2008 augusztusában, még miniszterelnökként írott cikkére (Megegyezés), amelyben külön is hangsúlyozta a gazdasági fejlődést megalapozó kulturális összetevők szerepét. A 2009. november 14-i Népszavában pedig Oszkó Péter nyilatkozott a kultúra gazdaságfejlesztő-dinamizáló szerepéről.

Ám gondoljunk arra is, hogy az első esetben milyen elutasítás fogadta a makroszemléletnek a kulturális szempontokkal történő kiegészítését, azaz az informális intézmények gazdaságfejlesztő szerepének felvetését. A végeredmény szempontjából azonban ez édes mindegy. Hiába esik egybe a baloldalon belül néhány politikus nézőpontja a nyugat-európai elemzések (és persze a gyakorlat) fősodrával, ha a hazai bal- és liberális oldal túlnyomó része ezt félreérti, és semmiféle mondanivalója nincs a kultúra, a bizalom, a szokások szerepéről.

A magyar baloldali gazdaságpolitikai gondolkodásra bőven ráférne tehát a megújulás, de ennek nyomait nemigen látjuk. Inkább az ellenkezőjét: a baloldal bezárul a makrogazdasági logikába. Egyáltalán nem csodálkozhatunk, ha a magyar pártpolitikai hagyomány itt is feltámad: a megszorítónak, "népnyúzónak" tekintett baloldali kormányokkal szemben az ellenzék semmilyen bizalmat nem táplál, mint ahogy a társadalomnak azon része sem, amely az ellenzék befolyása alatt áll. Erről és az egész makroalapú gazdaságfilozófiáról az eddiginél jóval alaposabb vitákat kellene folytatni, amelynek első lépése éppen a gazdaságot körülfonó informális intézmények térképének elkészítése lehetne.

Harmadik félreértés: minden veszélyes, ami a képviseleti demokrácia intézményes szféráján kívül történik.

Amikor egy politikus kiadja a "Demokraták, ébresztő!" jelszót, azt vizionálja, hogy valakik a demokráciát "kívülről", az "utcáról" fel kívánják számolni. Ez a beszédmód megakadályozza, hogy egy másik, érdemibb beszédmódba helyezkedjünk, olyanba például, amit Soros György kínál egy ideje könyveiben, előadásaiban és interjúiban. Ő például ezt mondja: "A kapitalizmus képes a túlélésre, de új alapokra kell helyezni".

Csak logikailag tovább gondolva: ha netán a kapitalizmust új alapokra kell helyezni: nem képzelhető-e el, hogy a demokratikus intézményrendszerben, az állampolgárok és az intézmények viszonyában is szükségessé válhat némi korrekció? Bizonyára elképzelhető. Aki azonban a jelenlegi hazai közbeszédet nézi, meglepetéssel konstatálja, hogy a demokráciavédő hevület egyúttal megakadályozza, hogy a liberális demokrácia esetleges megújításáról komolyabb vita alakulhasson ki. Természetesen senki nem a képviseleti demokrácia felváltását akarja valami mással felváltani.

A demokrácia döntően képviseleti rendszer. Ám a "hivatalos" képviseleti intézmények a világon mindenütt válságban vannak, s mindenütt keresik a módot a megújításukra, kiegészítésükre. A hazai baloldalnak azonban nem tud igazán hozzászólni ehhez a nagyon fontos témához.

Megelégszik azzal, hogy az Alkotmányban szövegszerűen megengedett "népi részvételt" populizmusnak minősítve lehatárolja a demokrácia társadalmi alapjáról való újszerű gondolkodást. Nyugat-Európában is vannak szélsőséges és radikális pártok, de ott ezek komoly elemzések tárgyai, ami nem azt jelenti, hogy szeretni kell őket. Másodszor: Nyugat-Európa éppen az erősödő radikális tendenciák ellenében kínál intézményes alternatívát a politikát igazán befolyásolni, s nem csak az utcán hőzöngeni kívánó emberek számára. A tömegek lázadása helyett a tömegek bölcsességére alapozó deliberatív kormányzást! Erről azonban a baloldal nem akar vitát nyitni, így viszont félreérti a helyzetet, és sajnos rossz irányba tereli a közbeszédet is.

Ha együttműködő, kooperatív demokráciát akarunk egyszer, ha nemcsak játszunk a szavakkal, hanem igazából azokat a módszereket keressük, amelyek a fejlett Nyugattal összekötnek minket, akkor alaposan végig kell gondolnunk a fenti félreértéseket. A félreértések persze a politika szerves részei, ám az már nem természetes, hogy ezekre "örökös" politikai helyzetértékelések épüljenek!

Antal Attila politológus,

Csizmadia Ervin munkatárs, politológus, igazgató,

Novák Zoltán politológus, kutatásvezető Méltányosság Politikaelemző Központ