Úgy jött a WTO-nak ez a válság, mint üveges tótnak a hanyattesés - hangoztatják ritka egyetértésben, de különböző lelkiállapotban a WTO-t megreformálni kívánó globalizációkritikusok, a nemzetközi szervezeteket eltörölni kívánó globalizációellenesek és a szabad kereskedelem hívei. Pascal Lamy-nak, a WTO vezérigazgatójának a konferencia kezdetekor megjelent, optimizmustól fűtött cikke (Tipródás az ajtó előtt, november 30.) a tipikus példája annak az álláspontnak, amely leginkább akadályozza a tárgyalások érdemi folytatását. Az ismét kevés eredményt felmutató konferencia tanulsága, hogy őszintébben kell szembenézni a válság természetével, s a tárgyalássorozatot 2003 óta megakasztó fejlődő országok valódi érdekeivel.

Lamy imamalom-szerűen ismételgeti azokat a liberalizáció melletti érveket, amelyeket már 2001, vagyis a dohai forduló kezdete óta minden miniszteri konferencia előtt hallhattunk. Legyünk megértőek, hiszen a WTO-nak, illetve a nemzetközi kereskedelem globális szabályozási rendszerének a hitele függ a tárgyalássorozat "sikeres" befejezésétől. Ezt a fejlődő országok képviselői sem vonják kétségbe. Épp ezért illene a vám- és kvótamentes álmok helyett szembenézni a WTO-ban kialakult helyzettel, különösen miután a G20-ak szeptember végén Pittsburghben nem foglalkoztak a nemzetközi kereskedelem problémáival. A mostani miniszteri konferencia tanulsága, hogy a WTO konszenzusos döntéshozatalon alapuló rendszerében a tagországok bizony nem bólintanak rá könnyű szívvel arra a liberalizációra, amely egyes becslések szerint "300-700 milliárd dollárral" növelné a világ teljes GDP-jét. Ennek két oka van.

A szűk hatáskörű, csak a feldolgozóipari termékek liberalizációját szem előtt tartó GATT-ot felváltó WTO olyan történelmi kompromisszum során jött létre, melyben az országok és országcsoportok egymásnak jelentős engedményeket tettek. Olyan szent tehenek kerültek így a liberalizációt alapelvként elfogadó tárgyalássorozat terítékére, mint a mezőgazdaság, a szolgáltatások, a textil és ruházati termékek kereskedelme, a szellemi tulajdonjogok védelme és a beruházások liberalizálása.

Bár már a terítékre kerülésüket is nagy eredménynek (vagy éppen szentségtörésnek) tekinthetjük, az elmúlt másfél évtizedben e hatalmas falatokat a tagországok sem kiköpni, sem lenyelni nem tudták, lényeges liberalizációs lépés az érzékeny és stratégiai ágazatokban nem történt. 2003, vagyis a Cancúni Miniszteri Konferencia kudarca óta a fejlődő országok még keményebben védik az álláspontjukat. Ez nem véletlen. Kevin P. Gallagher (a Global Development and Environment Institute kutatója) szerint a legvalószínűbb, a dohai célok figyelembevételével készült liberalizációs forgatókönyv esetében a fejlett országok nyeresége ötszörösen haladná meg a fejlődőkét, míg utóbbiaknak a liberalizációból adódó vámbevétel-csökkenése több mint másfélszerese lenne a fejlettekének! Ráadásul ezek a mértékek nagyon különbözők lennének országok, régiók és ágazatok szerint. A fejletteknek nem szabad abba a hitbe ringatniuk magukat, hogy a jóval nagyobb tortából morzsákat felkínálva kompromisszumra juthatunk. Még akkor sem, ha abszolút értékben valóban minden fél jól járna (de ez nyilván nincs így).

Válság idején mindig felerősödnek a védelmet követelő hangok, és a kormányok gyakran nyúlnak a protekcionizmus eszközeihez. Így volt ez az 1929-33-as nagy világgazdasági válság idején, és ennek jelei mutatkoztak most is. Ezen eszközök nagyobb mértékű alkalmazásában a világkereskedelem szereplőit akadályozta a WTO léte, a tagok által vállalt kötelezettségek, illetve a viszontlépésektől való félelem. Ugyanakkor - főképp a fejlettebb tagok - bőven tettek lépéseket saját termelőik védelmében. Erre jó példa az Obama válságkezelő csomagját tartalmazó American Recovery and Investment Act, amely jelentős támogatást nyújt különféle fejlesztésekre (pl. utak, hidak modernizálására), de a programokban csak az USA-ban gyártott acélt használhatnak fel. Abban azonban a felek és a független szakértők többsége egyetért, hogy a válság protekcionista eszközökkel való kezelése sokkal mélyebb recesszióba taszította volna a világgazdaságot.

Kérdés az is, hogy a XXI. század egyik legnagyobb kihívására, a környezetvédelmi problémákra a WTO hogyan reagál. Az EU véleménye szerint a liberalizáció mindenki számára elérhetővé teszi a zöld- technológiát. Nem véletlen, hogy Catherine Ashton, az EU leköszönő kereskedelmi biztosa hangsúlyozta a környezeti termékek és szolgáltatások szabad kereskedelmének jelentőségét. Emellett a fejlett országok egy része (és talán Kína is) hatalmas állami erőforrásokat mozgósít, hogy (egyébként WTO-konform módon) itt is versenyelőnyre tegyen szert. A szellemi tulajdonjogok védelméről szóló TRIPS-egyezmény pedig épphogy a zöld- technológiák gyors, a fejlődők által is megfizethető (persze az innovátorok érdekeit sértő) terjedésének szab gátat. Emellett a fejlettek is egyre kifinomultabb eszközökkel alkalmazzák a "zöld- protekcionizmust", vagyis a környezetvédelmi előírásoknak nem megfelelő (jórészt a fejlődő országokból származó) termékekkel szembeni védelmet. A WTO így a technológiai szakadék újratermelődését segítheti elő.

Genfben - ahogy eddig is - a WTO valamennyi tagja hangoztatta elkötelezettségét a dohai forduló 2010-es lezárására. Ám a beszédek tartalma és a közelmúltban hozott intézkedések nem erre utalnak. Ron Kirk amerikai kereskedelmi megbízott hangsúlyozta a jelentős mértékű piacnyitás szükségességét, ám épp az USA az, amely a 2008-as mezőgazdasági törvényével a világtendenciával és a WTO-tárgyalásokkal homlokegyenest ellenkező irányt mutatva növelte mezőgazdasági támogatásait. A szolgáltatáskereskedelem és a beruházások liberalizálására persze nagy hangsúlyt fektetnek, pedig Cancún óta világos, hogy a fejlődő országok ezt a mezőgazdasági protekcionizmus drasztikus visszaszorításához kötik. A fejlődő országok - tanulva az elmúlt évtizedek tapasztalataiból - nemigen bíznak a fejlettek ígéreteiben, és keményen ragaszkodnak a dohai célokhoz, melyek értelmében a forduló központi témája a fejlődés támogatása - nem csak a fejlett országokban.

Józan ésszel nem gondolhatjuk, hogy nincs szükség a nemzetközi kereskedelem globális szabályozására, s veszélyes naivitás azt hinni, hogy a WTO nélkül (pusztán bilaterális vagy regionális alapon szabályozva) a nemzetközi kereskedelmi rendszer igazságosabb lenne. Lamy ajtó előttit tipródásra vonatkozó hasonlatát továbbgondolva: a 153 ország toporgását nevezhetjük szánalmasnak, de az ajtón egyedül belépni senki nem fog; ekkora teherrel és a terheket ennyire egyenlőtlenül elosztva együtt is nagyon nehéz lesz, a válság ellenszélében pedig szinte lehetetlen. De az egy helyben állás is jobb, mint visszalépni a múltba vagy óriási károkat okozva vakon előreszaladni.

A szerzők közgazdászok, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatói